WESSI

Elgondolkoztató >> Bizonyságtételek

Az alábbiakban gyülekezetünk néhány tagjának élettörténetéről olvashatunk.

Nyári Zoltán: 1977. 07. 26. születtem Dunaújvárosban. Szüleim 1 éves koromban elváltak gyakorlatilag azonnal. A bíróság először édesanyámnak ítélt pár év múlva a bíróság ezt a döntést megváltoztatta és édesapámhoz áthelyezett. Az anyai nagyapám szóbeli meglátásai álltak a háttérben. >> tovább >>

Vándor Péter: Szerető családban nőttem fel. Ennek ellenére tizenhét éves koromra egyre inkább úrrá lett rajtam egy csendes depresszió, míg aztán egy sötét téli estén elemi erővel tört rám a kétségbeesés. >> tovább >>

Enyedi Gabriella: Keresztyén családban nőttem fel, a Biblia legfontosabb tanításait ismertem, Isten létezését, Jézus Krisztus kereszthalálát elhittem, de ezek a dolgok elméletek maradtak számomra. Nem volt személyes kapcsolatom Istennel, és nem is éreztem hiányát. >> tovább >>

Kovács Tibor: Szüleim nem ismerték Istent így nem jártak az ő útján. Édesapám meghalt alkohol- mérgezésben. Édesanyám újra férjhez ment. Kapcsolatuk rengeteg veszekedéssel telt. Ahogy növekedtem tudtam, hogy ilyen életet nem szeretnék. >> tovább >>

Steigervald Anett: Nem hívő családban nevelkedtem. Szüleim katolikusok, hisznek Istenben, de nincsenek megtérve. Gyerekkoromban én is hittem az Úrban, a nagyszüleim sokszor templomba is elvittek. Aztán hogy nőttem, már egyfajta bizonyságra vágytam Isten létezését illetően. >> tovább >>

Kovácsné Bodrogi Borbála: Nem hívő családban nőttem fel. Olyannyira, hogy az évek folyamán szépen belém „nevelődött”, hogy a halál után a teljes megsemmisülés vár rám, Isten nincs. Ami körülvesz, az minden a természet törvényéből ered. >> tovább >>

Szendrői Ilona: 1916-ban születtem. Az újabb kori magyarországi baptizmus harmadik generációjához tartozom. Nagyanyáimat Kornya Mihály, illetve Csopják Attila, szüleimet Udvarnoki András merítette be. Szüleim komoly hívő emberek voltak. >> tovább >>

Kiss Ferenc - Az építkezés alatt tapasztalt isteni gondviselésről: Amikor visszaemlékszem a hét évvel ezelőtti kezdésre, és végiggondolom ezt az időszakot - megvallom őszintén - ha előre tudjuk, hogy mekkora feladat áll előttünk, akár tennivalóban, akár anyagiakban, nem mertünk volna belevágni. Hogy is kezdődött? >> tovább >>

Nyári Zoltán

Bizonyságtétel, Isten kegyelméről eddigi életemben

1977. 07. 26. születtem Dunaújvárosban. Szüleim 1 éves koromban elváltak gyakorlatilag azonnal. A bíróság először édesanyámnak ítélt pár év múlva a bíróság ezt a döntést megváltoztatta és édesapámhoz áthelyezett. Az anyai nagyapám szóbeli meglátásai álltak a háttérben. Édesapám közlekedési szakmérnök, anyukámnak érettségije van. Anyai nagyapám a Budapesti mozik vezetője, annak idején a MOKÉP saját halottja volt.

Anyu viselkedése ellenére mindkét oldalról erős értelmiségi háttérből származom. 3 éves koromtól a Pető intézetbe tanultam 12 éves koromig. A vallásos és a modern világkép teljesen párhuzamosan egyszerre ért el már egész gyerekkoromban. 11 éves koromban már eldöntötték rólam, jó eszű gyerek valószínűleg filozófiát (teológiát) vagy marxizmus leninizmust fog tanulni ennek még a tanárok és a nevelők is örültek. Ez a családomban és a baráti körömben okozott inkább feszültséget. Voltak, akik ezt másként gondolták. Nekik lett igazuk 1989 ben már konfirmációmról és a keresztségemről beszélgettünk. Születésemkor a keresztségem elmaradt. Katolikus többségű családban bejelentettem, ha egyszer megkeresztelnek protestáns, leszek. Sajnos a rokonaim jelentős része meghalt, gyerekkoromban mindig azt hallgattam nem mindenkinek, van ennyi játéka 86 tól számitógépe és élő rokona. 1989 ben már Dunaújvárosban kaptam egy gyermek Bibliát, ami a sajátom volt, de selejtes volt lapjai hullani kezdtek, elkezdtem a szerzővel levelezni. A szerző leírta adjam át életem Jézus Krisztusnak. Az elején Isten úgy alakította a körülményeket, hogy Kaposváron voltam kollégista és nem szerettem a kótert az éjszaka a fejem fölött elhúzó migek és NATO gépek, pedig hallhatóvá tették a háborúk hírét és zaját sokszor idegen géptől Míg től is tartani kellett. „Uram átadom az életem, de vigyél el innen.” Megtörtént ismét Pesten voltam. Az első ifjúságira 1992 ben mentem el. Isten hitem volt már, de helyes Isten képem nem. Még szeptemberben elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot ebben az időben, virágzik az okkultizmus itthon. Az ifjúságin azonban nem csak újra átadom az életem, hanem megtagadom a Sátán előtt és megvallom Isten előtt a bűneim. Rock zene kamasz udvarlások okkultizmus. Ebben az időben kiolvasom a Bibliát, naponta imádkozom, pedig csak a kollégium helye változott meg szelleme nem. 1994.03.27 Hetényi Attila és Papp János bemerít. Akkori életem alapigéje Jeremiás elívása valamint Zsolt 32, 8 Bölccsé teszlek, megtanítalak melyik úton, kell járnod.
Az ifjúságunk elköltözik más városokba. Embereket hozok az ifjúságira, de nem térnek meg. Engem viszont számon kérnek, hogy képzelem ezt társaim elfordulnak tőlem összeomlás nem, de 1 éves krízis bekövetkezik. A kollégiumban nem maradhattam, mert már leérettségiztem, csak ha főiskolára járok, szerettem volna teológiára járni, de végül nem vállaltam fel. Ekkor jártam szakközépiskolába, munkám is volt, valamint a Számalkra, de a Számalkot már nem fejeztem be, hanem a BTA diplomát szereztem. Még később a TCM re jártam. Ez egy 10 éves időszak. Édesanyámnál lakok ekkor. Aki 1985 óta újra dolgozik tavalyig. Nekem 18 éves korom óta az iskola mellett 4 munkahelyem volt 32 éves vagyok.
A teológiára avval az igével mentem Nem hallottad, hogy én ezt jó előre elterveztem, most csak véghez viszem” Azaz Isten lehetetlen helyzetben is tud újat kezdeni. Egy másik ige pedig Dávid és Salamon templomépítési szándékáról szólt nekem.
Édesanyám pszichés alapon van leszázalékolva ő hozzá, és nem apukámhoz költöztem 18 évesen rajta is segítenem, kell.

Nyári Zoltán

Kelt: Budapest, 2009. január 10.

Vándor Péter

A megtalált boldogság

Szerető családban nőttem fel. Ennek ellenére tizenhét éves koromra egyre inkább úrrá lett rajtam egy csendes depresszió, míg aztán egy sötét téli estén elemi erővel tört rám a kétségbeesés.

Nem bírtam tovább.

Elegem volt abból, hogy magam körül csupa önző embert láttam, akiknek egyedül az volt a fontos, hogy ők boldoguljanak. Korábban meg voltam győződve arról, hogy én más vagyok. Talán az volt a legfájdalmasabb, hogy itt és most felismertem, engem is kizárólag az érdekel, hogy nekem jó legyen, bármibe kerül is az másnak.

De akkor mi értelme van magányosan végigküszködni ezt a 70-80 évet, hogy aztán beleszédüljünk a sírgödörbe? Mi értelme van úgy élni, hogy nem szeretek senkit igazán, és senki sincs, aki engem igazán szeretne; nincs, aki annyira szeretne, hogy mindig arra törekedne, hogy nekem jó legyen, bármibe kerül is az neki. Felismertem, csak ez a szeretet adhatna értelmet fölösleges életemnek, de azzal is tisztában voltam, hogy ilyen szeretetet sehol sem találok.

Ebben a pillanatban szólított meg az, akiről tudtam, hogy nem létezik. Személyesen hozzám szólt az élő Isten. Nem hallottam hangot, de olyan határozottan, mintha valaki a fülembe súgná, belém nyilallt egy gondolat. Rádöbbentem: most Isten beszél hozzám. Ezt mondta: „Egyedül én szeretlek téged jobban, mint saját magamat. Be is bizonyítottam ezt: vállaltam, hogy meghaljak érted a kereszten.” Bár Jézus Krisztus áldozatának lényegét még egyáltalán nem értettem, tudtam, hogy amit mond igaz, hogy mégis van Egyvalaki, aki igazán szeret … Hatalmas boldogság és békesség érzése öntötte el szívemet. És ekkor újra szólt Isten: „Ha azt akarod, hogy ez az öröm tartós legyen, olvasd a Bibliát.”

Kitartás híján bibliaolvasásom sajnos pár hét alatt kifulladt. Arra a kevéske ismeretre pedig, amire e rövid idő alatt szert tettem, kezdtem igen büszke lenni. Egy ilyen ’felvágós’ beszélgetést használt fel Isten arra, hogy újra megszólítson, ezúttal egy újjászületett hívő által. Amikor már úgy érezte, eleget beszéltem mellé, megkérdezett, hogyan tértem meg. Első zavaromban (csak nagyjából volt elképzelésem arról, mit is jelenthet az, hogy „megtérés”) elmondtam, hogyan szólított meg Isten azon a téli estén. Erre megkérdezte:

— És most már biztos vagy benne, hogy van örök életed?

— Azt hiszem — mondtam meglehetősen bizonytalanul, hogy kivágjam magam.

— Ha tényleg van örök életed, Isten nem hagy bizonytalanságban téged, hanem megmutatja azt neked. Máskülönben hihetsz, amit akarsz, attól még nincs örök életed.

— Mit jelent az, hogy „örök élet”, és hogy lehet valakinek örök élete? — kérdeztem, félretéve végre képmutatásomat.

— Úgy lehet örök életed, ha igazán megtérsz és újjászületsz.

Elmondta, ez azt jelenti, hogy elrontott életemet egy tudatos döntéssel leteszem Isten kezébe, kérem, hogy bocsássa meg mindazt, amit rosszul csináltam (Isten ezeket bűnnek nevezi), és hogy lépjen be életembe és vegye kezébe az irányítást. Ha mindezt valaki őszintén kéri Tőle, azt az embert Ő Szentlelke által újjászüli, annak szívében kezdetét veszi egy értelmes és boldog élet, az egyetlen, amit érdemes élni: az örök élet.

Annyira felkeltette érdeklődésemet, amit hallottam, hogy hamarosan ellátogattam abba az ifjúsági csoportba, ahova ő is járt. Ahogy beléptem, saját szemeimmel láthattam, miről is beszélt nekem korábban: olyan fiatalokkal találkoztam, akik életét áthatotta egy megrendíthetetlen belső békesség és boldogság. Az egész ifjúsági óra alatt tudtam, éreztem: Isten láthatatlanul, de szinte kézzel foghatóan jelen van a teremben. Meg lehet Őt szólítani, és Ő válaszol. És nemcsak akkor és ott. Rengeteg személyes beszámolót hallottam arról, milyen az, ha valaki a hétköznapjait Istennel éli. Én is erre vágytam.

Tudtam, ez csakis úgy lehetséges, ha teljesen kiszolgáltatom magam Neki, ha mindent leteszek az Ő kezébe. Nekem azonban még terveim voltak az életemmel. Voltak olyan dolgaim, amikről még Isten kedvéért sem akartam lemondani. Gyötrelmes hónapok következtek, amikor egyfolytában azt mérlegeltem, mit veszíthetek és mit nyerhetek azzal, ha Istené leszek. Féltettem az életemet, a boldogságomat, bár eközben mégsem voltam boldog.

Aztán egy nap rám szakadtak a bűneim. Úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas adóssága van, amit nem tud kifizetni. Tudtam, előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül számot kell adnom a Szent Istennek. Annak, aki egyedül tökéletes és bűntelen. Annak, aki gyűlöli a bűnt, és nem személyválogató. Annak, aki ítélni fog élőket és holtakat, és aki teljes joggal vet majd a kárhozat helyére, „gyalázatra és örök utálatra”. Tudtam, igaza lesz, amikor majd így határoz felőlem. Kétségbeesetten próbáltam menekülni ettől a halálfélelemtől, de sehol nem találtam oltalmat.

Aztán hirtelen, mint amikor lámpát gyújtanak egy sötét helyen, rádöbbentem, hogy Jézus Krisztus értem lett bűnné és átokká a kereszten. Azért, hogy ne kelljen örökre elvesznem. Ő maga az egyetlen oltalom, ahova menekülhetek. Dehogy akartam már nyomorult életemet megtartani magamnak! Hálás voltam, hogy ilyen mocskot és szennyet Ő még egyáltalán elfogad, hogy ilyen szívbe még egyáltalán hajlandó betérni.

Hazataláltam. Megmenekültem. Isten eltörölte bűneimet. Gyermekévé fogadott. Joggal szólíthatom Édesapámnak, akivel személyes kapcsolatom lehet. Valóságos, értelmes életet nyertem. Örök életet, ami már e földi létben elkezdődött, de az eljövendő életben fog igazán kiteljesedni.

Kedves olvasóm! Van-e olyan ember, akit igazán szeretsz? Ismered-e azt, Aki Téged így szeret? Ha még nem, Te is megismerheted, ha valóban akarod. Ő ismer Téged. Beszélhetsz Hozzá és Te is megértheted az Ő szavát.

Szeretettel:

Vándor Péter

Enyedi Gabriella

Keresztyén családban nőttem fel, a Biblia legfontosabb tanításait ismertem, Isten létezését, Jézus Krisztus kereszthalálát elhittem, de ezek a dolgok elméletek maradtak számomra. Nem volt személyes kapcsolatom Istennel, és nem is éreztem hiányát.
Ha valamit három ponton rögzítünk, az stabilan áll. Megpróbáltam az életemet is három alapra építeni: család, munka, barátok.

A családalapítás nagyon időigényes dolog, ezért a barátok lassan elmaradtak. Negyvenéves koromban munkahelyi válságba kerültem, otthon pedig éreztem, hogy fiaim kamaszok lévén, egyre inkább önállósodnak, és egyre kevesebb szükségük van rám. Kicsúszott alólam mindhárom alap. Ekkor kezdtek foglalkoztatni az élet un. „nagy kérdései”: Honnan jöttem, hová megyek, és főképpen az, hogy mi a dolgom a világban. Ennyi lenne az emberi élet? Dolgozni, háztartást vezetni, néha kicsit szórakozni, megöregedni és meghalni? Nem valami nagy perspektíva.
Bár a külső szemlélő normális, rendezett életet láthatott, én tudtam, hogy nincsenek rendben a dolgok. Emberi kapcsolataim felszínesek voltak, és egyre jobban zavart a saját szeretetlenségem. Tudtam, hogy csak Isten segíthet, de nem találtam a hozzá vezető utat. Úgy éreztem, bármennyire is igyekszem, mindig falba ütközöm, Isten hallgat. Látványos jelre vártam, biztos akartam lenni abban, hogy Isten tud és akar segíteni. Egy prédikációból megértettem, hogy Isten már régen kinyújtotta kezét felém, és arra vár, hogy minden gondomat, terhemet tegyem Fia, Jézus Krisztus keresztje alá, bánjam meg bűnömet és fogadjam el bűnbocsánatát. Sokan hallották ezt a prédikációt, de én úgy éreztem, hogy ez kizárólag nekem szól. Megtettem, de még utána hetekig azt kérdezgettem magamtól: ez valóban megtörtént? Nem volt valami hallucináció? Ekkor eszembe jutott, vagy „valaki” eszembe juttatta, hogy hamarosan negyvenéves leszek, és a családban az volt a szokás, hogy születésnapon az évszámnak megfelelő zsoltárt olvasták fel köszöntésül. El kezdtem olvasni. A negyvenedik zsoltár első két verse így hangzik: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Biztos voltam már, hogy ez nem képzelgés, Isten így szólt hozzám. Ha sziklára állított, akkor nem bizonytalankodhatom. A Biblia útmutatása szerint pár hónap múlva bemerítkeztem.
Akkor nem tudtam, hogy miért éreztem magam olyan nyomorultul, miért volt hiányérzetem, hiszen rendes férjem, egészséges, szép, okos gyerekeim, rendezett anyagi körülményeink voltak. Ma már Pascal szavait idézve választ tudok adni erre a kérdésre: „Az emberben Isten alakú vákuum van, és szívünk csak akkor nyugszik meg, ha ez az űr betöltődik.”. Ugyanezt a gondolatot Szent Ágoston talán még szebben fogalmazza meg: „Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”
Amikor az ember megtér, közérthetőbben fogalmazva visszatér Istenhez, békessége és nyugalma lesz. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémái, rossz napjai, harcai, de már nem kell egyedül küzdenie. Jézus mellettünk van és segít, hiszen megígérte, olvashatjuk a Bibliában: „…én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt. 28,20b)
Miért jó Isten akaratát teljesíteni? Miért jó Jézussal járni? Oldalakat írhatnék róla. Két fontos dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni.
A világ, az értékek változnak. Ami tegnap még bűn volt, az mára „erénnyé magasztosult”. Az embert annyi hatás éri, annyi vallás filozófia áramlik az országba, hogy akinek nincs útmutatója, az biztos eltéved, tévútra jut. A keresztyén ember számára irányt a Szentírás, Isten szava szab, amely változatlan, amely Jézus Krisztusról is mint változatlan személyről ír. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”(Zsid 13,8)
A másik nagyon fontos dolog tudni, hogy halálunk után nem örök kárhozat, nem teljes megsemmisülés, hanem Isten vár azokra akik hozzá hűek maradtak. Ezt Pál apostol fogalmazta meg legszebben Timóteushoz írt levelében: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”
>> Vissza a lap tetejére>>

Kovács Tibor

Szüleim nem ismerték Istent így nem jártak az ő útján. Édesapám meghalt alkohol-mérgezésben. Édesanyám újra férjhez ment. Kapcsolatuk rengeteg veszekedéssel telt. Ahogy növekedtem tudtam, hogy ilyen életet nem szeretnék. Sok probléma oka a pénzhiány volt. Ezért azt terveztem, hogy sokat fogok dolgozni mint szobafestő így lesz pénzem.

Közben jól ment a sport is, ami miatt felkerültem vidékről Pestre.Sérülés miatt viszont abba kellett hagynom. Közben kialakítottam egy kapcsolatot egy számomra ideális leánnyal. Szülei nem fogadtak be, mint szegényt és szakmunkást.A rendszerváltás is elég bizonytalan jövőt tudott ígérni. Közben adódott lehetőség sok pénzt sikkasztani, amiből egy új életet szerettünk volna kezdeni szerelmemmel. A sok pénz kifolyt a kezemből, a maradékból kellett menekülnöm a börtön büntetés elől. Ausztriáig jutottam, ahova szerelmem már nem követett. Itt majdnem öt évet éltem feketén. Közben már hallottam Jézus Krisztusról, el is hittem amit a Biblia ír, de segítségét saját érdekből kerestem. Közben öcsém rokkant beteg ember lett. Nem értettem miért éppen ő. Miután lejárt az útlevelem igazoltattak és kiderült, hogy több megyében keresnek. Kiutasítottak az országból és hazahoztak. Kb. 3 év büntetésre számítottam, de 24 órán belül kiengedtek, mert elévültek az ügyeim. Istennek adtam ezért a csodáért hálát és habzsoltam tovább a testi javakat. Vágy volt a szívemben itthon normális munkát találni és Magyarországon maradni. Kialakult egy festő vállalkozásom, ami biztos jövőt ígért. Ezért is Istennek adtam hálát mert tudtam, ha Ő nem segít, én hiába küzdök. Közben tudtam: rabja vagyok saját vágyaimnak, és azt is láttam, hogy az emberek mind önmagukat szeretők, pénzsóvárak, paráznák stb. Viszont ismertem néhány hiteles keresztyén embert, akik vonzóvá tették számomra a keskeny utat. Tettem egy határozatlan lépést Isten felé, megkérdeztem ezeket az embereket, mit kell tennem, hogy megtérhessek. Hívtak egy bemerítkezésre és egy evangelizációra. Akkor még úgy láttam nem alkalmasak az időpontok. De tudtam, ha meg akarom tudni, mi az igazság, akkor valamit tennem kell ezért. Így szülinapi parti helyett bemerítkezésre mentem. Isten szeretete volt az ami a gyülekezetből megérintett. Az Úr elgördítette az akadályokat a rákövetkező héten, és így elmehettem az evangelizációra. Az alkalmon nem éreztem jól magam, mert éreztem: erről a világról beszéltek, hogy ez a gonosz birodalma és aki még nem rendezte a bűneit, az a gonoszt szolgálja és a „jutalom” az örök kárhozat lesz. Rám nehezedtek a bűneim. Nehéz volt elhinni, hogy Jézus Krisztus vére elegendő az én bűneimre, hogy tiszta lappal új életet kezdhetek általa. Erőtlenül, mégis letettem a mocskos életemet és megtörtént a csoda. Éreztem, hogy sokkal könnyebb lettem. Nem volt már a nem kívánatos múltam, a bizonytalan jövőm terhe. Magaménak tudhattam Rom.5/1 verset.

Röviddel utánam az akkori barátnőm látva a bennem végbement változásokat ő is döntött. Letettük az Úr kezébe kapcsolatunkat. 1 évig külön jártunk az Úrral. Elejében kételkedtem, hogy megmarad hitben,de később már gyönyörködhettem az Úr munkájában, amit benne elvégzett. Megkérdeztem az Urat a társamat illetően és megmutatta, hogy igen Ő az.Azóta van egy gyönyörűséges kislányunk és egy békés életünk érdemtelenül, kegyelemből.
>> Vissza a lap tetejére>>

Steigervald Anett
Nem hívő családban nevelkedtem. Szüleim katolikusok, hisznek Istenben, de nincsenek megtérve. Gyerekkoromban én is hittem az Úrban, a nagyszüleim sokszor templomba is elvittek. Aztán hogy nőttem, már egyfajta bizonyságra vágytam Isten létezését illetően. Már nem volt meg a gyermeki hit. Környezetemben nem voltak hívők, akiknek feltehettem volna a bennem felmerülő kérdéseket, illetve akiktől választ kaphattam volna, pedig kerestem ilyen embereket, holott azt sem tudtam, hogy léteznek-e. Évek teltek el úgy, hogy sötétben tapogatóztam, nem találtam az igazságot, a bizonyosságot, amire vágytam. Közben éltem bűnös életem, mit sem sejtve arról, hogy a bűn valóban létezik, és nem csak egy elavult fogalom, ahogy azt manapság sokan állítják. Ekkoriban sokat hangoztattam, hogy nem hiszek Istenben, valahol ettől is a választ várva, és mindez anyukámat imádságra indította értem.
21 éves koromban aztán az Úr úgy alakította az életem, hogy egy hívő, megtért lánynak lettem a szobatársa a kollégiumban, aki vállalta is a hitét mindenki előtt. Volt saját Bibliája, amit minden nap olvasott, imádkozott (mint megtudtam értem is). Új volt ez nekem.
Idővel jó kapcsolat alakult ki közöttünk, sokat beszélgettünk. Engem is érdekelt a Biblia, amit – bár történeteket hallottam belőle –, addig soha nem olvastam. Régebben felmerült bennem a gondolat, hogy abból talán többet megtudhatnék Istenről, és az Ószövetséget elkezdtem olvasni. Pár oldalnál nem jutottam tovább, mert nem volt hozzá elég hitem, hogy elfogadjam, ami ott írva van (akkor még nem így fogalmaztam). Saját Bibliám nem lévén a szobatársamtól kaptam egy kis kék Újszövetséget, amit aztán naponta olvasgattam. Ekkor már kész voltam arra, hogy befogadjam az Igét és Isten szava által hitre jussak. Nagy boldogsággal és örömmel töltött el mindez. Bánkódtam és sírtam is az Úr Jézus halála felett, mikor megértettem, hogy értünk vállalta a kereszthalált és magam miatt, hogy oly sokszor megtagadtam Őt. Ez viszont még nem volt megtérés, mert a bűn továbbra is jelen volt az életemben, még nem fordultam el addigi életemtől, de én úgy gondoltam, hogy most már rendben van az életem, hiszen hiszek Istenben. Megkaptam a bizonyosságot, amire vágytam. Pár hónappal később, mikor a szobatársammal elmentünk egy felekezetközi keresztény táborba, nagy megrázkódtatásként jött a felismerés, hogy még nincs új életem az Úrban, így üdvösségem sincs.
Az ott hallott evangélizáció, az evangélium nagy hatással volt rám és éreztem, hogy az Úr megtérésre hívogat, de nem tudtam rögtön elfogadni az Ő hívását, mert volt bennem egy ellenállás, félelem. Megfeleléstől való félelem, félelem attól, hogy elvesztem egyéni szabadságomat. Persze addigra már vágytam átadni az életemet, szabadulni a bűneimtől, letenni az Úr kezébe mindent. Egy testvérrel imádkoztunk ezért és az Úr egy pillanat alatt levette rólam a terhet, a bűneim terhét, ami egész hét alatt nyomasztott, és helyette adta az Ő békességét. Nála találtam meg a bűneimre a bocsánatot, a teljes lelki békességemet és a bizonyosságnál – az Ő létezéséről – sokkal többet kaptam: Új életet!
>> Vissza a lap tetejére>>

Kovácsné Bodrogi Borbála

Nem hívő családban nőttem fel. Olyannyira, hogy az évek folyamán szépen belém „nevelődött”, hogy a halál után a teljes megsemmisülés vár rám, Isten nincs. Ami körülvesz, az minden a természet törvényéből ered. Ennek tudatában éltem, abban, hogy én irányítom a sorsomat, alakítom az életemet. Erre a Sátán még rá is tett egy lapáttal, hogy ne is keressek, ne is nézzek a dolgok mögé, mert:

Viszonylag rendezett családban nőttem fel, jó körülmények között. Jó tanuló voltam, így könnyel eljutottam a főiskoláig is, majd egyből munkát is kaptam. A sport területén is sikeres voltam. Helyes, csinos lány voltam így a párválasztás sem okozott gondot. Sok fiú udvarolt, válogathattam. Szóval nem „szorultam rá” segítségre. Éltem az életem, mint a legtöbb ember.
A felnőtt életem azonban már nem volt ilyen felhőtlen. A munkámban sikeres voltam, jó körülmények között továbbra is, de a magánéletem sorba kudarcokba fulladt. Több hosszú, tartós kapcsolatom volt. Mindig szerettem volna békés családi életet, de ez vagy az én hibámból, vagy a társam miatt soha nem adatott meg. Sokszor „repültem” a szerelemtől, de sokat voltam mély állapotban is. Még ekkor is magamban, az emberekben, a világban kerestem a megoldást.
Azután megismerkedtem egy fiúval. Nehezen indult a kapcsolatunk, de egymást megismerve egy boldog, őszinte kapcsolat kezdett kibontakozni. Ettől a fiútól hallottam először, hogy ő hisz Istenben és sokszor megsegítette. Aztán többet nem is beszéltünk erről, éltük a mi kis világi életünket (ő sem volt hívő, csak hitt Istenben). Együtt sportoltunk, buliztunk a barátainkkal. Egy novemberi hétvége is úgy kezdődött, hogy együtt bulizunk majd a barátainkkal. Megbeszéltük, hogy szombat este a szokásos helyen találkozunk. A barátnőimmel mi már megérkeztünk és vártam, hogy majd érkezik a kedvesem is. Eltel a fél éjszaka és ő sehol. Nem tudtam mi lehet, telefonon sem értem el. Aggódni kezdtem és elmentem hozzá. Otthon volt. Feküdt az ágyban, szemei csillogtak, öröm és boldogság sugárzott belőle. A kérdésemre, hogy mi történt ez volt a válasz: „Csodálatos dolog történt velem, MEGTÉRTEM!” Azt sem tudtam mit jelent ez. Az éjszakát végigbeszélgettük és sírtunk. Reggel még mindig nem voltam tudatában mi történik. Másnap a szomszédos városban folytatódott az evangélizáció, ahol szombaton ő is részt vett. Most is készülődött átmenni. Beültünk a kocsiba, hogy engem közben hazavisz. Megállt a ház előtt, de képtelen voltam kiszállni! Vágy volt bennem, hogy vele tartsak és megnézzem, hol történt mindez. Nem hívott, de én menni akartam!
Életemben akkor léptem be először imaházba. Mocskosnak, koszosnak éreztem magam, fel sem mertem nézni. Aztán elkezdtem figyelni az igehirdetőre. Jézusról beszélt, a bűnökről, a keresztről. Arról a Jézusról, akiről én legfeljebb karácsonykor hallottam, és mint egy mesét fogtam fel. Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, mi van, mi történik, de éreztem, hogy valami változik bennem. Hazaérve alig vártam, hogy elővegyem a Bibliámat (mert az azért volt, igaz egyszer néztem bele, de letettem, mert semmit sem értettem belőle). Mohón ittam Isten Igéjét! Én, aki soha nem imádkoztam, elkezdtem Istenhez szólni. Könyörögtem, hogy mutassa meg, hogy lehetek én is az Ő gyermeke, mit kell tennem. Úgy kezdtem el járni a világba, hogy állandóan a szemem előtt volt Isten Igéje, mi helyes, mi nem. Minden nap megláttam valami bűnt az életemből. Egy nap a kocsiban ülve elkezdtem sírni, mert lepergett előttem az eddigi életem. Láttam a parázna életmódomat, az emberek iránti gyűlöletet a szívemben, a fájdalmakat, amiket okoztam, a türelmetlenségemet. De a legnagyobb teher, ami rám nehezedett, az Isten nélküli életem volt. Alig vártam a következő alkalmat, hogy ilyen közösségbe mehessek. Szomjaztam az Isten szavát, vágytam a szeretetre, békességre, amit a hívő embereknél tapasztaltam (utólag megtudva ekkor már sokan imádkoztak értem). És a következő alkalommal kinyitottam szívem ajtaját, kértem Istent, hogy ezután Ő töltse be azt és legyen URA! Az öröm könnyei között csak annyit tudtam mondani: HAZAÉRKEZTEM!
És a mai napig is áldom Őt végtelen türelméért, szeretetéért. A kezébe tettem az életemet és tudom a legjobb helyen van.
(Utóirat: mivel a fiúval a világban ismerkedtünk meg, ezért szakítottunk. Kapcsolatunkat is Urunk kezébe tettük le. Ez volt az első nagy próbatétel az új életemben.)
>> Vissza a lap tetejére>>

Szendrői Ilona

1916-ban születtem. Az újabb kori magyarországi baptizmus harmadik generációjához tartozom. Nagyanyáimat Kornya Mihály, illetve Csopják Attila, szüleimet Udvarnoki András merítette be. Szüleim komoly hívő emberek voltak. Sokat dolgoztak, áldoztak a gyülekezetekért, előbb a Nap utcában, majd a Wesselényi utcában.

1916-ban születtem. Az újabb kori magyarországi baptizmus harmadik generációjához tartozom. Nagyanyáimat Kornya Mihály, illetve Csopják Attila, szüleimet Udvarnoki András merítette be. Szüleim komoly hívő emberek voltak. Sokat dolgoztak, áldoztak a gyülekezetekért, előbb a Nap utcában, majd a Wesselényi utcában. Édesapám a gyülekezet elöljárója volt haláláig.
1945 őszén csatlakoztunk a Wesselényi utcai gyülekezethez. Ekkor indult meg a magyar nyelvű misszió, Szabadi Gusztáv testvér vezetésével. A háború alatt nagyon megfogyatkozott létszám hamarosan gyarapodni kezdett. Dr. Kondor Ernő testvér vezetésével ének- és zenekar alakult, azután ifjúsági kör és vasárnapi iskola is munkálkodott. A romos imaház felépítéséig a kisteremben tartottuk gyülekezeti összejöveteleinket. Kimondhatatlan volt az örömünk, amikor ismét birtokba vehettük a rendbetett kápolnát.
Tanulmányaimat Budapesten végeztem, de vallásos beál-lítottságom miatt nem vettek fel az egyetemre. A két világháború között Magyarországon tartózkodott egy evangélista testvérpár, Stuart Jakab és Douglas. Egy alkalommal evangélizáló hetet tartot-tak a Wesselényi u.-i imaházban. Úgy éreztem, minden szó nekem szóló üzenet. Mire vége lett az evangélizációnak, bennem egy korszak záródott le. Egy egész életre megtanultam, hogy jósággal nem lehet üdvösségre jutni, csak az Úr Jézus Krisztus vére által!
- 1945 után több lelkipásztora volt a gyülekezetnek, hosszabb-rövidebb ideig. Kiemelkedik számomra ebből a sorból Herjeczki András testvér, aki szelíd, csendes, békességes modorával áthidalta a nehéz időszakokat. Felesége, Lídia nagy áldást jelentett sokunknak. Ez a korszak a gyülekezet "aranykora" volt számomra. Gyülekezetünk ma is él és élni akar. Újabb csodákat értünk meg a közelmúltban, amelynek én csak csendes és boldog szemlélője vagyok. Mindenért Istené legyen a dicsőség! - A gyülekezet gyermekkorom óta második otthonom. Mióta szüleimet, testvéremet elveszítettem, azóta még inkább. Már a 21. szentestémet töltöttem - látszólag - "egyedül", mégis, soha olyan közel, nem érzem Megváltóm jelenlétét, mint ilyenkor. Vigasztal, bátorít, örömet, békességet ad, meggazdagít. Nincsen hiányérzetem, és sajnálom azokat, akiknek ez még nem adatott meg. Hitvallásomat a következő néhány mondat tükrözi: "Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, Hogy társam légy a földön." Jegyezte: U. Kovács Arthur(Részlet az Életünk 2004 decemberi számából)
>> Vissza a lap tetejére>>

Kiss Ferenc - Az építkezés alatt tapasztalt isteni gondviselésről

a 2004. szeptember 19-én az építkezés befejezése alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten, illetőleg a Meyer Henrik Teológiai Diákotthon felavatásán elhangzott bizonyságtétel szerkesztett változta

Bár Gerzsenyi testvér már mindenkit köszöntött, én szeretném azokat külön is köszönteni, akiket a gyülekezet nem ismer annyira, de akik nagyon jól ismerik ezt az épületet. Ismerik a tervek apróbb részleteit; ecseten keresztül ismerik az ajtókat, ablakokat; ismerik a tetőszerkezetet, a cserepeket; lépcsőfokokat, azokat, akik részt vettek ebben a munkában!
Amikor visszaemlékszem a hét évvel ezelőtti kezdésre, és végiggondolom ezt az időszakot - megvallom őszintén - ha előre tudjuk, hogy mekkora feladat áll előttünk, akár tennivalóban, akár anyagiakban, nem mertünk volna belevágni. Hogy is kezdődött?
1996-ban elkészültek a tervek. Felújításunk úgy indult, hogy egyházunknak központi, országos beruházása lesz. A tervekhez szükség volt szakértői véleményekre. Amikor megnézték a tetőszerkezetet, a födémet, a gombaszakértő azt mondta, hogy: tulajdonképpen ki kellene üríttetni a termet, nem szabadna itt embereknek tartózkodni. Megnézte az ácsmesterünk. Emlékszem azt mondta: „Testvérek, imádkozzunk együtt, hogy a télen ne legyen nagy hó, mert nem fogja kibírni a tető!” Nem tudom, mennyire emlékeznek a jelenlévők: 1996 telén viszonylag kevés hó esett. Ezek után az építkezést 1997-ben már nem lehetett tovább halogatni. Szükséges volt elkezdeni, mégpedig a tető- és födémcserével.
Több mint 20 év után összegyűlt a gyülekezetnek 20 millió forintja és az első árajánlatunk 25 millióról szólt. Azóta már nyugdíjba ment az az idős testvérünk, aki az építkezési vállalkozó oldalán először ült velünk tárgyalóasztalhoz. Mi tudtuk, hogy ennyi a pénzünk és próbáltuk lefelé szorítani az árakat, sehogy nem akart menni. A végén azt mondta: -„Játsszunk nyílt kártyákkal! Mennyi pénzük van?” (Bizonyára, akik öreg autót vittek már autószerelőhöz, ismerik azt az érzést, amikor az autószerelő azt mondja: „Na jó, valahogy levizsgáztatjuk, de mennyi pénze van?) Azt mondta, hogy sajnos ezt az elképzelést ebből a pénzből nem lehet megvalósítani. De elmondta azt is, hogy áttervezteti a födémet, az acélszerkezetes tartó helyett, vasbeton szerkezetűre. 16 millió lett a vége.
Nagyon vigyáztunk a padlóra, a régi karzatra, mert nem volt több pénzünk. De olyan csodálatos volt az Úr, annál mindig többet adott, hogy karba tegyük a kezünket. Annyira sokat sose adott, hogy elbízzuk magunkat. Elkészült a tető, a födém; az államtól is kaptunk pénzt az épülettel együtt. Abból már elkészülhetett a karzat is. Így haladtunk tovább, lépésről-lépésre. A végén rájöttünk, hogy fölösleges volt a régi parkettát óvni, mert újat kell készíteni. Gondosan betakartuk az építkezés idejére régi orgonánkat, a végén azt is ki tudtuk cserélni.
Érdekes volt megtapasztalni az Úr bíztatását ezekben a kérdésekben. Például a második munkafolyamatnál, amikor a karzat és a mögötte lévő egység készült el. Előre megállapodtunk abban, hogy csak azt a munkát rendeljük meg, amire megvan a fedezet. A kivitelező cég azonban elszámolta magát 600.000,- Ft-tal. Mivel egyösszegű volt a szerződés, nem is vitatkoztak rajta. Levezették a számítást, és ránk bízták: hogyha akarjuk, kifizetjük, ha akarjuk nem, de tudatják, hogy ennyivel kevesebbet számoltak. Ha akkor, ők nem számolják el magukat „véletlenül”, akkor nem merjük megrendelni a munkát. Az volt a csodálatos, hogy mire a végére értünk, ki tudtuk fizetni a plusz 600.000,-Ft-ot is.
Amikor átértünk a másik épületrészre, – eredeti elképzelés szerint a Magyarországi Baptista Egyházé és ott teológiai kollégiumot épít – időszerűvé vált, hogy együtt dolgozzunk velük ezen a feladaton. Odaálltunk a központi testvérek elé javaslatainkkal. Ők ránk néztek, és azt mondták, hogy nem merik felvállalni az építkezést, hanem átadják nekünk az egész épülettömb kezelését, hasznosítását, úgyis itt élünk a szomszéd házzal közös udvaron. Emlékszem, azt tudtuk csak ígérni gyülekezetvezető testvéremmel és a lelkipásztorunkkal, Lukács Gyula testvérrel, hogy egyetlen dolgot tudunk vállalni: az épület nem fog összedőlni.
Így indultunk ennek a második fázisnak és közben a homályos célok valósággá váltak. Jelentkezett a Nemzetközi Tirannosz Házak Szövetsége, aki felekezetközi kollégium létrejöttét szerette volna támogatni Budapesten. Kaptunk támogatást az államtól, az Oktatási Minisztériumtól és megint, lépésenként jutottunk előre.
Azért imádkoztam: „Uram! Mindig a következő lépést mutasd meg nekünk és tedd egyértelművé!” És ez így is történt. Soha nem kellett vitatkozni azon, hogy merre menjünk tovább, mindig egyértelmű volt. Egyértelmű volt a kirendelés, hogy mennyire elég, és ezáltal folyton nőtt a hitünk. Öröm volt ezeket a tapasztalatokat például a komárnói testvéreinkkel is megosztani, akik szintén imaházat építenek. Jó volt egymás hite által erősödni.
Nagyon sok apró epizód volt, ami megdobogtatta szívünket. Emlékszem a karzatot zsaluzták. Az egyik munkás a kalapáccsal az ujjára ütött és elkanyarított egy amolyan „jó magyarosat”. Következő pillanatban a másik megfogta, megrázta, azt mondta: „Te, nem félsz az Istentől? Ez az Úr háza, itt ne káromkodj!” Egy másik alkalommal, amikor nagyon sürgettem volna a munkát, azt mondta a vállalkozó, hogy még lenne ugyan egy mestere, de nem merte idehozni, mert az olyan káromkodós, az Úr házánál ilyen ember, pedig ne dolgozzon. Vagy volt egy másik alkalom, amikor egy születésnap után az egyik munkás kicsit másnaposan jött dolgozni és bizony olyan volt a munkája is. A másik rászólt, hogy: „Figyelj! Inkább ne csináld, vagy ha csinálod, csináld meg rendesen! Ez templom, nem kocsma!” Ezt azóta többen, akik itt dolgoztak, hallhatták, mert szinte szállóigévé vált a munkások között.
Csodálatos megtapasztalás volt, az imádság ereje. Nemcsak hogy nem esett olyan sok hó 1996 telén, de az a nyár, amikor az udvari oldalon a födémet betonoztuk különösen esős volt. Azon a három napon, amikor a betonozás folyt, nem esett az eső. Csak annyi időnk maradt, hogy a munka végeztével a fóliát rátegyük, és hatalmas felhőszakadás kerekedett.
Nagyon megható volt az adakozás is. Úgy érzem, nem lehet különbséget tenni a kicsi és a nagy között. Volt olyan idős testvérnő, aki odaadta a kis kuporgatott pénzét, és azt mondta, hogy saját temetésére tette félre, de az Úrnak nagyobb szüksége van rá. Volt, aki másfél millió forintot adott, a hétvégi nyaralóra gyűjtött évek óta. Az Úr majd megáldja a munkát: a gyülekezetnek nagyobb szüksége van rá. De volt olyan testvér is, aki munkájában volt ilyen nagylelkű. Amikor a padlózatot is kicseréltük a fűtést is meg kellene oldani. Békésről egy testvér megcsinálta az imaház fűtését anyagáron. A végén szerényen megkérdezte: esetleg ha az útiköltséget kifizetnék …
Megható volt, amikor egy nyári délután egyenruhás katonák állítottak be. Egyikőjük elmondta, hogy valamikor az ő nagymamája ebben az épületben lakott. A nagymama 7 éves volt, amikor kitelepítették őket innen, úgy élt benne a gyülekezet szeretete, és ennek erejét unokájának olyan nagy hatással adta tovább, hogy kíváncsivá tette: nagymamája hol töltötte gyermekkorát, hol történt az a sok vasárnapi iskolai emlék. Amikor pedig katonaként Bosznia-Hercegovinában szolgált, eljött, sőt elhozta katonatársait. Megmutattuk neki az egykori lakás helyét. Később egész családja küldött támogatást.
Máskor anyagot vásároltunk év elején, diktálom a címet: Wesselényi utcai Baptista Gyülekezet. A pénztár mellett az egyik alkalmazott azt mondja: „Ne abból az anyagból adjatok nekik, hanem a tavalyi készletből, az olcsóbb!”
Ez mind, mind emelte hitünket. Nem volt kisebb segítség az sem, amikor többen az építkezés terhében megfáradva elkeseredetten magunk alatt voltunk és idős testvéreink testvérnőink jöttek hozzánk kézszorítva, bátorítva: ”Nagyon sokat imádkozunk értetek!. Az Úr áldjon meg benneteket ebben a munkában!” Volt amikor ez sokkal többet ért, mint ha valaki milliókat adott volna.
Hálásak vagyunk Istennek az anyagi forrást biztosítókért:
· Pályázatból kaptunk szolgálati lakásokra közel 8 millió Ft-ot.
· A Teológiai Akadémia Kollégiumára az Oktatási Minisztériumtól több, mint 20 millió Ft-ot.
· A vallási turizmus pályázat keretében 10 millió Ft-ot.
· A virginiai baptista testvérgyülekezetek adományoztak nagyobb összeget a Teológiai Diákotthon részére.
· Kaptunk pályázati pénzt a falak utólagos hőszigetelésére, ebből készült el az utcai és az udvari homlokzat.
· A Tirannosz Házak Nemzetközi Szövetségének adománya is beépült a kollégiumba.
· A Magyarországi Baptista Egyház is támogatott bennünket, továbbá a Teológiai Akadémia, az Önkormányzat és nagyon sokan mások.
Különösen hálásak vagyunk, hogy nem történt baleset, pedig történhetett volna. Amikor a lift leszakadt az udvarra – „éppen” nem volt alatta senki. Amikor az orgonát bontottuk le és elszakadt a biztosító kötél, testvérünket az orgona állványzat szélén kapta el a másik, így nem zuhant le. Dőlt föl létra, volt szöges léc és sok konfliktus helyzet, ennek ellenére most, amikor a meghívókat küldtük szét és fölhívtam a barátaimat, akik az építkezésben részt vettek, mindegyikkel örömmel tudtam beszélni.
Köszönetet kell mondanunk egyházunk vezetőségének, Almási Mihály, Mészáros Kálmán, Mészáros Kornél testvéreknek és a gazdasági igazgatónak Dr. Szabó Zoltán testvérnek. Támogatott bennünket a Szövetségi Tanács is. Az építkezést Lukács Gyula lelkipásztor testvér vezetésével kezdtük és most Gerzsenyi László lelkipásztor testvérrel fejeztük be, és még, hiszem, hogy folytatjuk tovább is.
Köszönet illeti a Kiskőrösre került testvéreinket, akik azon kívül, hogy nagyon sokat imádkoztak értünk, amikor lakhelyet váltottak adakoztak is. Most már nem csak a Wesselényi utcaiak imádkoznak, hanem az összes idős is Kiskőrösön, a szeretetházban. Köszönjük ezt nektek, köszönjük ezt az erőtökön felüli támogatást. Szim testvér meleg kézfogását; kettős értékkel áldjon meg téged az Úr. Ne hagyjátok abba az értünk való könyörgést, szükségünk van rá a lelki megújulásban is!
Köszönetet kell mondanom gondnok testvéreinknek: a Zeffer családnak, a Ruzicska családnak, Ibolya néninek és meg kell, hogy emlékezzek két idős testvérünkről, akik közben már elköltöztek közülünk. Merkl Ottó testvérről, aki ebben az épületben született, aki este mindig olyan nehéz szívvel, mindig utoljára ment el az imaházból az építkezés alatt is. Nem érte meg, hogy lássa, de én hiszem, hogy fentről látja, és velünk együtt örül. Valamint Rück János testvér is, akinek nem tudtunk olyan munkát, olyan időpontot mondani, amit ő ne vállalt volna örömmel, szívesen és ne hazudtolt volna meg vele nagyon sok fiatalt.
Tudom, hogy az Úr munkájában nincsen pótolhatatlan, nélkülözhetetlen ember, sőt az Úr munkájában csak kiváltságosak vannak, akik lehetőséget kaptak tőle a részvételre. Öröm, hogy ilyen sokan ezekhez a kiváltságosakhoz tartozhatunk. Ezért a köszönet szavával üdvözlöm még egyszer azokat, akik mint kívülállók dolgoztak itt, és kívánom életükre az Úr kegyelmét és gazdag áldását.
(Kiss Ferenc, elöljáró)
>> Vissza a lap tetejére>>