Elgondolkoztató >> Rövid történetek

RÖVID TÖRTÉNETEK

A Niagara vízesés tulajdonosa
Egyik nap egy kis japán turista állt a hatalmas Niagara vízesésnél. Egy magas amerikai mellélépett, és megszólította: „Nos, te japán, nem lenyűgözőek ezek az alázúduló víztömegek?! Nektek Japánban biztosan nincsenek ilyen nagy vízeséseitek!” >> tovább >>

Lábnyomok
Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, ezalatt életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva. A sajátját és az Úrét. >> tovább >>

Születés
Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk? >> tovább >>

Céltábla
Egy napon Sári bement a teológiai szemináriumba, és az óra elején tantermük falán látott egy nagy céltáblát, a közeli asztalon pedig kis dárdákat a dobáshoz. A tanár azt mondta a hallgatóknak, hogy a céltáblára rajzolják föl valakinek a képét, akit nem szeretnek,... >> tovább >>

---

A Niagara vízesés tulajdonosa
Egyik nap egy kis japán turista állt a hatalmas Niagara vízesésnél. Egy magas amerikai mellélépett, és megszólította: „Nos, te japán, nem lenyűgözőek ezek az alázúduló víztömegek?! Nektek Japánban biztosan nincsenek ilyen nagy vízeséseitek!” Érezni lehetett, hogy milyen büszke. A japán kedves mosollyal, kedélyesen válaszolt: „Ez a vízesés az apám tulajdona!”. Az amerikai nagyon meglepődött: „Talán egy indián főnök fia vagy?” (Sok évvel ezelőtt ezen a vidéken indián törzsek éltek.) A japán ránézett az amerikaira: „Nem, az én atyám a menny és a föld Istene.” Amint az amerikai ezt meghallotta, abbahagyta büszke viselkedését és megkérdezte a másikat, hogy talán lelkész-e. „Lelkész úr, meg tudná tenni, hogy eljöjjön a gyülekezetembe és prédikálna ott?” A japán szívesen elfogadta a meghívást.
A meghívóra az amerikai ezt írta: „A Niagara vízesés tulajdonosának fia jön közénk.” A város lakói nagyon csodálkoztak és kíváncsiak lettek. A gyülekezeti terem az utolsó helyig megtelt azon a napon, amikor a japán prédikált. „Hiszen te vagy a mi atyánk; ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk” (Ézs 63,16b).
Az említett lelkész Kiyomatsu Kimura, aki az 50-es és 60-as években egész Japánban tett utazásain az evangéliumot hirdette.
Megjelent a Külmissziói Híradó 2003. augusztusi számában.
>> Vissza a lap tetejére>>

Lábnyomok
Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, ezalatt életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva. A sajátját és az Úrét. Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra. Ekkor észrevette, hogy az út folyamán sokszor csak egy sor lábnyom volt látható.
Arra is figyelmes lett, hogy az életének a legkeservesebb szakaszainál fordult ez elő.
Bántotta a dolog, és megkérdezte az Urat: Uram, megígérted, hogy ha követlek téged, Te mindig velem jársz életem útján. De most azt látom, hogy az életem legnyomasztóbb helyzeteiben csak egy sor lábnyom van az úton. Nem értem, hogy éppen akkor hagytál volna el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre?
Az Úr így felelt: Drága gyermekem, én szeretlek téged, és soha nem hagytalak el. A megpróbáltatás idején, amikor annyira szenvedtél, hogy már járni sem bírtál, akkor én karjaimba vettelek és úgy hordoztalak.
>> Vissza a lap tetejére>>

Születés
Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is:
- Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk?
Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észrevették, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelte a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. - Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. - El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és a nélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég!?
Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. - Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. - Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket. is.
Ismeretlen szerző
>> Vissza a lap tetejére>>

Céltábla
Egy napon Sári bement a teológiai szemináriumba, és az óra elején tantermük falán látott egy nagy céltáblát, a közeli asztalon pedig kis dárdákat a dobáshoz. A tanár azt mondta a hallgatóknak, hogy a céltáblára rajzolják föl valakinek a képét, akit nem szeretnek, és megengedi, hogy dárdákat dobáljanak a rajzukra. Az egyik lány fölrajzolta egyik társának a képét, aki elcsábította fiú barátját. Sári egyik előző barátját rajzolta oda, aki bosszúságot okozott neki. Még bibircsókokat is rajzolt az arcára. Végül az osztály tagjai sorba álltak és kezdték dobálni a dárdákat, sok nevetés közben. Az egyik tanuló olyan nagy erővel dobta dárdáját, hogy a céltábla szétszakadt. Sári következett volna, de elkeseredésére, a tanár lezárta a dárdabobálást. Sári még mindig dühösen ült a padban, mert nem nyílt alkalma arra, hogy dárdákat dobáljon a lerajzolt arcokra. A tanár levette a céltáblát a falról, és alatta ott látták Jézus képét. Elcsöndesült a terem, és a tanulók szomorúan figyelték, hogy mennyire szétszaggatták Jézus arcát a dárdáikkal. Lyukak és foltok takarták arcát és szemét mindenütt. A tanár végül idézte Jézus szavait: "amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg" (Mt 25:40). Semmi magyarázatra nem volt szükség ezenkívül. (Közli: N.A. Részlet az Életünk 2004 januári számából)
>> Vissza a lap tetejére>>