Elszállt…

Elszállt…

Hat héten át „nyitva” volt az ágya. Ő hagyta úgy. Talán bennünket akart vigasztalni, biztatni. Kezével és tekintetével végigsimította, azzal a finomsággal, amellyel az elszunnyadó gyermeket takarja be édesanyja, vagy a kiszakajtott kenyeret simítják végig a ráhintett liszttel. Sejthette, érezte talán, hogy a sokadik kórházi útja után ez most az utolsó lesz?

Indulás előtti imánkban azt kértük az Úrtól, hogy legyen velünk utunkban, melynek Ő ismeri a célját és a végét, s erősítsen meg a hitben és a szeretetben. 

Naponta találkoztunk vele az Onkológián, de a mindennapos tekintet előtt is szívszorító volt az a testi leépülés, mely erre a kórra jellemző. Ám ő jó beteg volt. Aggódott szobatársaiért, akik nála sokkal fiatalabbként (ketten) ott fejezték be útjukat, naponta imádkozott beteg lelkipásztoráért, s a családtagokért. Utolsó napig igyekezett könnyebbé tenni a nővéri munkát- magával kapcsolatban. S amikor egyre erősebb lett fuldokló zihálása, Ady Endre szavaival „Tüdőjének, mint a rossz sípnak, /
Meg-megcsuszik lélegző hangja.”
bocsánatkérőn nézett szét a kórteremben, a zavarásáért. Kis rádióján csak a vallásos perceket hallgatta, magnetofonján az előző istentiszteletek felvételeit.  Amíg kezét fel tudta emelni, a Biblia és Békehírnök volt minden olvasmánya. Csak testben épült le!

Elöljárósági értekezlet közben kaptam az értesítést: ha még életben akarom látni, azonnal menjek. Utánam szóltak elöljáró társaim, hogy imádkoznak értünk. Fátyolos volt előttem az út, s biztosan sok szabálytalanságot is elkövettem közben. Az volt bennem, hogy rákiáltok: Ne hagyjon el bennünket! De amikor megláttam, hogy már „útban van”, csak annyit tudtam mondani: Mama! Az egész elöljáróság azért imádkozik, hogy legyen ereje és hite az utolsó percekben is. Még egyszer mindent nagyon köszönünk…

Hall engem, Mama? Félig felnyíltak szemhéjai, s üvegesedő tekintete „igent” jelzett.

Ő többet fogta a mi kezünket, mint mi az övét. Simogató szeretetét kórházi ágyán próbáltuk pótolni. Nem lehetett! Edgar Allan Poe így sóhajt:  „Óh, az emlék hogy szíven ver…”

Azóta különös szeretettel összeraktuk ruháit, öreges, megbecsült kis értékeit. Kiakasztott régi fényképein, könyvein simogatva töröljük a port. Az angyaloknak – ugye – nincs koruk? Tovább élnek más dimenzióban! Elszállnak közülünk, s ez azért fáj, mert édesanyák, feleségek, munkatársak, imatársak, melegszívű emberek is voltak – egy személyben.

Feleségem édesanyja, özv. Mátyus Imréné éppen 25 éve: elszállt.

U. Kovács Arthur

Tartalom megosztása

Kapcsolódó tartalmak

Felfoghatatlan szeretet

Felfoghatatlan szeretet

Szerettem élni, a szó világi értelmében. Minden nagyobb nehézség ellenére, amiből nekem is kijutott az életben, meg voltam róla győződve, hogy annyira érdemes ember vagyok, hogy a sok élmény és izgalom, a nyaralások, a lógások, […]

Tartalom megosztása
Út a megtérésemhez

Út a megtérésemhez

23 évem alatt még sosem éreztem ekkora szükségét Jézusnak az életemben, a közeledni vágyó akaratomat, a bibliai tanításoknak a fontosságát, mint most. Nem volt részem keresztény nevelésben, a családból senki sem volt – nagymamámon kívül […]

Tartalom megosztása
Imában átadtam…

Imában átadtam…

Megtérésem nem friss történet, már három és fél éve, 2017. szeptember 9-én, éppen a névnapomon volt. Édesapám, Réz Ádám 16 éve tért meg, anyukám meg 10 évvel ezelőtt. Fiatal koromban jó neveltetést kaptam, tudtam, hogy […]

Tartalom megosztása