Hat héten át „nyitva” volt az ágya. Ő hagyta úgy. Talán bennünket akart vigasztalni, biztatni. Kezével és tekintetével végigsimította, azzal a finomsággal, amellyel az elszunnyadó gyermeket takarja be édesanyja, vagy a kiszakajtott kenyeret simítják végig a ráhintett liszttel. Sejthette, érezte talán, hogy a sokadik kórházi útja után ez most az utolsó lesz?
Indulás előtti imánkban azt kértük az Úrtól, hogy legyen velünk utunkban, melynek Ő ismeri a célját és a végét, s erősítsen meg a hitben és a szeretetben.
Naponta találkoztunk vele az Onkológián, de a mindennapos tekintet előtt is szívszorító volt az a testi leépülés, mely erre a kórra jellemző. Ám ő jó beteg volt. Aggódott szobatársaiért, akik nála sokkal fiatalabbként (ketten) ott fejezték be útjukat, naponta imádkozott beteg lelkipásztoráért, s a családtagokért. Utolsó napig igyekezett könnyebbé tenni a nővéri munkát- magával kapcsolatban. S amikor egyre erősebb lett fuldokló zihálása, Ady Endre szavaival „Tüdőjének, mint a rossz sípnak, /
Meg-megcsuszik lélegző hangja.” bocsánatkérőn nézett szét a kórteremben, a zavarásáért. Kis rádióján csak a vallásos perceket hallgatta, magnetofonján az előző istentiszteletek felvételeit. Amíg kezét fel tudta emelni, a Biblia és Békehírnök volt minden olvasmánya. Csak testben épült le!
Elöljárósági értekezlet közben kaptam az értesítést: ha még életben akarom látni, azonnal menjek. Utánam szóltak elöljáró társaim, hogy imádkoznak értünk. Fátyolos volt előttem az út, s biztosan sok szabálytalanságot is elkövettem közben. Az volt bennem, hogy rákiáltok: Ne hagyjon el bennünket! De amikor megláttam, hogy már „útban van”, csak annyit tudtam mondani: Mama! Az egész elöljáróság azért imádkozik, hogy legyen ereje és hite az utolsó percekben is. Még egyszer mindent nagyon köszönünk…
Hall engem, Mama? Félig felnyíltak szemhéjai, s üvegesedő tekintete „igent” jelzett.
Ő többet fogta a mi kezünket, mint mi az övét. Simogató szeretetét kórházi ágyán próbáltuk pótolni. Nem lehetett! Edgar Allan Poe így sóhajt: „Óh, az emlék hogy szíven ver…”
Azóta különös szeretettel összeraktuk ruháit, öreges, megbecsült kis értékeit. Kiakasztott régi fényképein, könyvein simogatva töröljük a port. Az angyaloknak – ugye – nincs koruk? Tovább élnek más dimenzióban! Elszállnak közülünk, s ez azért fáj, mert édesanyák, feleségek, munkatársak, imatársak, melegszívű emberek is voltak – egy személyben.
Feleségem édesanyja, özv. Mátyus Imréné éppen 25 éve: elszállt.
U. Kovács Arthur
