Gyülekezetben nőttem fel, szüleim, nagyszüleim is énekkari tagok voltak. Nagyapám 47 éven át volt a békési gyülekezet énekkarának karmestere. Édesanyám zongorázott is, így a hangokkal már azelőtt jóba lettem, mielőtt megláttam a napvilágot. Már egész pici gyerekként ott voltam a próbákon. Legelső zenei emlékem is az maradt 4 éves koromból, hogy miközben a Halleluja kórust gyakorolja az énekkar, nekem a karzat fa mellvédjének réseihez úgy odaragasztja a fejemet a mennyei hangzás ámulata, hogy még a könnyem is kicsordul…
Az egyház éves közgyűlésén tartott esti istentiszteletre kapott meghívást az énekkar – 11 éves voltam. Óriási szó volt, hogy nem akadályozott ebben az egyházügyi hivatal. Nagyon szerettem volna részt venni, de tele volt a busz. Nagyapám azt mondta, hogy akkor visz el, ha én is éneklek az énekkarban, és előtte meghallgathat.
Arra a „felvételire” már nem emlékszem, de később, mikor a Központi Énekkarba kerültem, Beharka Pali bácsi a „humorzsákjából” azt a tételt húzta, hogy blattold le az Irgalmazz Úristen immáron én nékem című ének alt szólamát.
Addigra már több egyházzenei karvezetői tanfolyamon is részt vettem, kiváló tanárok irányításával. Ezek nemcsak szakmailag, hanem közösségileg is rendkívüli élményt jelentettek, hiszen két héten át akár százan is együtt voltunk. Egyébként legelső alkalommal, 14 évesen, a későbbiekről mit sem sejtve, épp itt a Wessiben vezényeltem – a tanfolyami ifjúsági énekkart.
Az éneklés az egymással való közösség mellett az Istennel való közösség módja is – imádság megannyi formában: dicsőítés, magasztalás, kérés, könyörgés, hálaadás, bűnbánat. Legyen az dicsőítő vagy énekkari darab a legfontosabb a lelkület és az ihletett éneklés, hiszen az a cél, hogy megérintse, bevonja a hallgatót. Isten azt nézi, ami a szívben van. Ez a hétköznapokban is igaz: az elmúlt években megértettem, hogy Isten számára a munkámban sem az a legfontosabb, hogy a 25 évvel fiatalabbal tudom-e tartani a tempót hatékonyságban, az irodai IT-alkalmazások használatában. Persze a zenére, munkára, tanulásra, gyülekezeti szolgálatra egyaránt áll, hogy csak a tőlünk telhető legjobb méltó ahhoz, akinek mennyei polgárként itt a földön a követségében járunk. És persze ki tudja meddig?
A vasárnapi szolgálatra egyfelől folyamatos a készülés: tervezés, ének válogatás, próbaszervezés, ütemezés, karvezető társakkal, adott esetben énekesekkel, a hangszeres kísérőkkel való kapcsolattartás. E mellett korábban egy-egy gyülekezeti látogatás, vagy élő adás, de kivált a szimfonikus istentiszteletek óta a nyitott szemmel járás, az új énekek keresése szinte már egyfajta mentális állapottá vált. Az érdekes gondolatokat, élményeket, ötleteket lejegyzem. Ehhez jön olykor kiterjedt koordináció, pl. hangszerszállítás, hangolás, kottabérlés, magyar szöveg, szólista keresés, idegen nyelvű szövegkönyv, kivetítés, hang, videó, világítás, teremdíszítés, köszönő ajándék, virág, beharangozás, közösségi média megjelenés érdekében. Különös öröm, amikor 7-8 évvel ezelőtti kollégáim hiányolják már a meghívót.
Másfelől viszont ritkán múlik el hét, hogy hirtelen a semmiből egyszer meg ne szólalna a vasárnap énekelt dallam vagy szövegfoszlány, majd az zakatol bennem napestig. Merthogy, ami zeneileg értékes az éppen olyan, mint a vizuális inger – lenyomatot képez az agyban.
De ami zeneileg jó, az nem biztos, hogy tartalmilag is az, ezért a Spotify korában sem mindegy, hogy gyerekként, fiatalként, felnőttként, mit hallgatunk.
Szabó Kornél
