„-Haló, sziasztok! Így hallotok?
-Szia! Kamerát meg a hangot kapcsold be!
-A hang azt hiszem megvan… a kamerát hogyan állítsam be?
-Bal alsó sarokban kis ikon… Most jó látunk, hallunk! Szia!
-Na, hát akkor sziasztok, de jó titeket látni!”
Valahogy így indult az első ifivezetői megbeszélésünk a járvány idején. Akkor már két hete otthon voltunk: home-office, online egyetemi órák. Talán még fel sem fogtam mit jelent ez az egész: hetekig nem látni személyesen az embereket, akiket szeretek. Aztán ahogy telt az idő, szép lassan minden kommunikáció átkerült a virtuális térbe, én pedig kapkodtam a fejem, hogy hirtelen hányan „férnek el” a pici otthonunkban.
Őszintén bevallom, két hét után azt éreztem, hogy elfáradtam. Érzelmileg sokkal megterhelőbb számomra az online-jelenlét, túl sok a beérkező információ miközben túl kevés a személyes találkozás. Felértékelődtek az ölelések, a kézfogások, ahogyan megpillantottuk egymást az imaházban vagy az ifin – egyre inkább hiányzott az „élő” közösség. Eközben pedig egyre kevesebb reményt fűztem ahhoz, hogy ezeket a találkozásokat valamiképp pótolni lehet a számítógépen keresztül. De úgy gondoltam, ennek adok még egy esélyt, hiszen „kapcsolatra vagyunk teremtve”, lehetetlen közösség nélkül élni, létezni… És milyen jól tettem!
Mikor egymás után bukkantak fel az első online-ifin az ismerős arcok, percekig nem is tudtam mit mondani, annyira meghatott, hogy látom a többieket. Szép sorban mindenki mondott magáról pár mondatot, és közben én azt éreztem:
„hát nem vagyok egyedül az aggodalmaimmal, ők is ugyanezt élik meg!”.
Ott, abban a másfél órában nem számított a távolság: a kapcsolódás megtörtént. Egymás bátorítása, közös ima, vicces történetek, nevetés – a szeretet-tankom csak telt és telt. Persze, talán még jobban hiányzott az ölelés a találkozó végén, de valamit megértettem. Sokszor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a körülményeimnek nem lehetek ura, de Isten a kezében tart mindent, én pedig egyvalamin mindig tudok változtatni: a hozzáállásomon.
Az egyik kedvenc gondolkodóm, Dr. Edith Eva Eger, 93 éves pszichológus, aki megjárta az auschwitzi koncentrációs tábort, sokat beszél az elme börtönéről és a döntés szabadságáról. Bármilyen helyzetben is találjuk magunkat, a döntés szabadságát senki sem veheti el tőlünk: dönthetünk úgy, hogy aggódunk, panaszkodunk, elmerülünk a bánatban, de ezzel börtönbe zárjuk magunkat. Ehelyett választhatjuk azt is, hogy a körülmények ellenére, azoktól szabadon igyekszünk megtalálni minden helyzetben az értéket, a hála-okot, a motivációt, vagy, ha úgy tetszik, az Életet.
Persze, ez a gyakorlatban nem olyan könnyű dolog. Sokszor elfáradunk, kimerülünk, összecsapnak a fejünk fölött a hullámok és nem látjuk a kiutat. Így voltam én is, mikor azt gondoltam, a virtuális ifik csak „szükségmegoldásként” működhetnek és nem érhetik el a céljukat: a kapcsolódást.
Isten útjai kifürkészhetetlenek, a tervei, a megoldásai sokszor rejtve vannak előttünk. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy az én feladatom nem az, hogy az okokon vagy a miérteken gondolkodjak, hanem választhatom azt is, hogy beleállok a jelen helyzetbe, Istenbe kapaszkodom, az Ő erejéből kérek, és csodálom azt, amit véghezvisz, ahogy életet fakaszt halottnak tűnő helyzetekből. Ilyen csoda számomra, hogy azóta hétről hétre együtt vagyunk az ifisekkel, tanulunk, kiscsoportokban beszélgetünk, imádkozunk, bátorítjuk egymást és még új embereket is „hozunk” az alkalmakra.
Azt hiszem, ma egy fokkal jobban értem, hogy amikor Isten azt kéri tőlem, „válasszam az Életet”, nem mindig kényelmes utazásra hív, de azt megígéri, hogy Ő minden helyzetben elrejti az élet csodáit, és ha elég kíváncsi vagyok rá, meg is mutatja őket.
Dósa Hanga
2020. 04. 30.
