Egyértelműen pozitív vég kicsengéssel gondolok vissza erre az időszakra, annak ellenére, hogy kemény próbának bizonyult több szempontból is.
Négy otthon tanuló, köztük egy érettségiző gyerek mellett, a digitális oktatás miatt a saját pedagógusi komfortzónámból kibillentve a fizikai és mentális túlterheltség dominált az első hetekben. A fertőzés miatti stressz, szorongás szinte háttérbe szorult a nagycsaládról való gondoskodás megnövekedett terhei mellett. Némi túlzással az összeroppanás határára kerültem. Ahogy azonban belerázódtunk az új napirendbe és feladatokba, lassan kibontakozott a kényszerű bezártságban rejlő lehetőségek sora és elkezdtem kicsit más szemszögből figyelni az életünket.
A családommal való kapcsolat megerősödése nagy ajándéka a veszélyhelyzetnek. Az együtt töltött idő ráébresztett, hogy még mindig milyen keveset tudok a férjemről, gyerekeimről és milyen új áldásokat, örömöket tartogat a kapcsolat, ha elegendő időt szánunk rá. Boldogság volt megélni, hogy a nagykorú gyerekek is igénylik a közös társasjátékozást, bolondozást, hosszú beszélgetéseket.
Napi szinten rácsodálkoztam és nagy hála ébredt bennem a természeti világ szépségéért. Így utólag nem is értem, hogy tudtam átsiklani az elmúlt években a tavaszi ébredés csodája felett. A természet megújulása egyfajta kifejeződése volt a bennem zajló lelki változásoknak is.
Bár rengeteg teendővel kellett megküzdenem napi szinten, a monoton feladatok közben sokkal több időm jutott az elmélyülésre, és Isten sok kérdést tett fel nekem. Hol van Ő jelenleg az életemben, azon az úton járok vajon, ahol látni akar? A pörgős hétköznapok hiánya, a sok-sok program és kapcsolatápolás elmaradása miatt azt éltem meg, mintha végre kettesben maradtam Istennel, a szó legjobb értelmében.
Kicsit mintha hátraléptem volna a saját életemtől, és messzebbről tudtam áttekinteni a prioritásokat, a konkrét emberekhez és a pénzhez fűződő viszonyomat. Amikor az ember visszafogja a fogyasztását, nem vásárol, nem utazik, nem költ programokra, rájön, hogy ezek nem is hiányoznak annyira, mint korábban gondolta. Sokan – velem együtt – lomtalanításba fogtak ezekben a hetekben, de a kinőtt, elhasználódott tárgyaktól való megszabadulás mellett még fontosabb volt nekem a céltévesztett, haszontalan vagy csupán túlzásba vitt, aránytalanul nagy jelentőséget kapó dolgoktól való megválás.
Várom, hogy az újrakezdésben mennyire tudom megvalósítani ezeket a változtatásokat, hogyan tudom a napi döntéseimben érvényre juttatni azt, amit Isten megmutatott az értékrendem megújulásával kapcsolatban.
„Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.
Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét.”
(40. zsoltár)
Hetényi Orsolya