Hat éve élek Budapesten. Nem keresztény családba születtem, de kisgyerekkorom óta Isten nagyon különleges az életemben. Tudtam, hogy van valami nagyobb, hatalmasabb, álmodtam Istenről és ezért anyukám úgy érezte, hogy meg kell ismertetnie velem a kereszténységet. Így kerültem egy református gyerek hittanra, később pedig egy gyülekezetbe. Viszont nagyon sokáig nem tudtam, hogy lehet igazán személyes kapcsolatom Istennel.
Azután, az egyetem miatt felköltöztem a fővárosba. Úgy éreztem kinyílt a világ, rengeteg lehetőség, új és izgalmas dolog vett körbe – rám szakadt a nagy szabadság, amit annyira vártam. Úgy éreztem, hogy tudom az életemet irányítani, nem foglalkoztam Istennel, nem fért bele a mindennapjaimba, a tanulásba, a sok programba, az esti bulikba. Egy évig tartott ez az időszak és egy nagy csalódás lett a vége. Nekem akkor nagyon sok minden megkérdőjeleződött a barátságról, a szerelemről és általában az emberekről. Láttam egy utat, ami a mélybe visz, és ami tele van bűnnel. Tudtam azt is, hogy ezek a bűnök mit okoznak, hogy tönkreteszik az emberi életeket, vagy egész családokat, hiszen láttam a saját családomban, a testvéreim életén. Mégis úgy éreztem, hogy egy hatalmas örvényben vagyok, valami húz lefelé és senki nem tud nekem segíteni kijönni.
De azt is tudtam, hogy valahol van Isten és egyik este, amikor nagyon rosszul voltam, elkezdtem imádkozni. Elmondtam, hogy milyen nagy szükségem van rá, hogy mennyire nem tudom irányítani az életemet és nem értem, hogy miért úgy történtek a dolgok, ahogy, de nélküle nem tudom tovább folytatni és benne akarok bízni. Segítsen nekem, mert nagyon félek, saját magamtól is.
Azóta 5 év telt el és hihetetlen az, ahogy felépített és vezetett Isten. Átformálta a gondolkodásomat magamról, más emberekről, helyzetekről és végtelenül hálás vagyok neki, hogy Ő közel jött hozzám és azt mondta, hogy nem, te nem leszel olyan, mint a testvéreid, téged Én őrizlek meg és bevonlak a szeretetemmel és teljesen új alapra helyezem az életed. Hálás vagyok azért is, hogy már sose kell úgy éreznem, hogy nem vagyok szerethető vagy elfogadható, mert tudom azt, hogy ki az én erősségem és ki fogadott el teljesen. Ki az, aki annyira szeret, hogy már gyerekkorom óta közeledett felém, türelmesen, mindvégig törődött velem, őrzött akkor is, amikor nem akartam és egy reményteljes jövőt tartogat egy olyan családdal, ahol Ő van a központban.
