Keresztény családban nőttem, fel édesapám lelkipásztor, így kiskorom óta az ige jelenlétében voltam. Sosem volt kérdés számomra Isten létezése, de nem volt személyes kapcsolatom vele.
Egy gyerektáborban tértem meg, de az a fellángolás, ami akkor volt, visszatérve a hétköznapokba nem tartott sokáig. Sok helyre jártam ifire, de sehol nem találtam meg a helyem. 2,5 éve jöttünk a Wessibe, ahol mindannyian megtaláltuk a helyünket. Egy olyan szerető és támogató ifjúságba kerültem be, ahol még sose voltam és ezért nagyon hálás vagyok Istennek. Itt kezdődött el az , hogy Istennel nap mint nap töltsek időt, és keressem Őt. Ősszel az ifiből páran elmentünk egy ifjúsági konferenciára, ahol Isten megszólított, hogy világítsak a sötétben, még akkor is ha a sötétség nem fogad be. Elkezdtem bibliatanulmányozásra járni, és eldöntöttem, hogy be szeretnék merítkezni.
Sajnos elmaradt a bemerítésem júniusban a járványhelyzet miatt, de erre ma már hatalmas áldásként gondolok. A karantén alatt olyan helyzetbe kerültem, amiből nem szerettem volna kijönni – az önsajnálat gödrében ragadtam. Az ifitábor alatt viszont Isten tanítások és emberek által szólt nekem. A kérdésekre válaszokat kaptam, sokszor volt kétely bennem, hogy csak imádkozok és imádkozok, de Isten nem válaszol, nem akar velem foglalkozni. Ebben az időben értettem/éreztem meg hogy Isten sosem hagy el, még akkor is, ha a legtávolabb érzem magam tőle. Jézus várt engem a kapunál, de engem valami visszatartott, hogy bemenjek. Isten teljesen összetörte az óembert bennem, hogy ő egy teljesen új emberrel tudjon munkálkodni. Ő a kezébe vett és bevitt ezen a kapun, csak át kellett neki adnom az irányítást, és nem a saját gondolataim után menni. Itt, a gyülekezetben rengeteg barátot szereztem, de közülük a legfontosabb Jézus! Ő életét adta értem, ezért egész életemmel neki szeretnék szolgálni. Csak biztatni szeretnék mindenkit, hogy szüntelenül imádkozzunk, mert Isten mindig velünk van és meghallgat minket!
Marton Sára
