Vallásos családban nőttem fel és – bár édesapám muszlim vallású volt – a keresztény hagyományok ifjú korom óta jelen voltak az életemben. Részesültem a keresztségben, a konfirmációban, de csak tradicionálisan, a mindennapjaimban azonban nem volt ott Isten, nem adtam oda neki az életemet. Olyan istenképet kergettem, ami végül mindig konfliktusba keveredett a valósággal, nem értettem Istent, és azt sem, hogy miért enged meg fájdalmas küzdelmeket az életemben, és miért nem oldja meg a problémáimat. Nem kerestem az Ő arcát, csupán azt szerettem volna, ha segítségével úgy alakul az életem, ahogy azt én elképzeltem. Mivel nem így történt, csalódott voltam és elfordultam Tőle. Az életemet olyan alapra kezdtem építeni, amiktől kiszámíthatóságot és biztonságot vártam, így tanulásra, munkára, emberi kapcsolatokra. De ahogy azt az Ézsaiás írja:
„…a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim…” (Ézs 55:8)
Isten irgalmával és nagy türelemével vezetett rá arra, hogy ez hamis biztonság. A felismerésig hosszú úton vezetett, de nagyon hálás vagyok Neki, hogy minden egyes lépésnél mellettem volt. Bár hosszú ideig Istentől elhidegült állapotban voltam, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha az Istennel való kapcsolat milyensége az egyik legfontosabb kérdés, ami létezik, akkor nem maradhatok meg ebben a közönyös állapotban. Hiszem, hogy ezt a gondolatot az Atya helyezte a szívemre, mert a „pusztai évek” alatt lépésről lépésre mutatott rá arra, hogy ha nem Rá, akkor homokra építem az életem. A pusztában töltött időszak alatt Isten a 27. Zsoltárt hozta elém:
„Ha apám, anyám elhagyna is, az ÚR magához fogad engem.” (Zsolt 27:10)
Isten megértette a szívemmel, hogy a rossz körülmények ellenére Ő mellettem van. Ez az időszak vezetett végül arra, hogy 2017 tavaszán döntést hozzak Jézus követése, és egy Istenek odaszánt élet mellett. Hiszem és az a szívem vágya, hogy a megszentelődés útját Jézussal járva, az Ő arcát folyton keresve tegyem meg.
Hezam Leila Melinda
