„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5:16-18)
A fenti igevers sok fejtörést okozott hosszú ideig. Mindenért hálát adni, ez nem túlzás egy kicsit? Jó-jó, viseljük el a nehézségeket, szorítsuk össze a fogunkat, ne panaszkodjunk, de hálát adni a nehéz helyzetekben – volt idő, amikor ezt megvalósíthatatlan feladatnak tartottam. Mégis kellett foglalkozni a kérdéssel, mert azt olvastuk, hogy ez az Isten akarata, és amikor Isten mellett döntöttem, elhatároztam, hogy az Ő akaratát teljesítem. Hosszú évek küzdelme után jutottam el oda, hogy amikor életem legszomorúbb eseménye, férjem elvesztése bekövetkezett, volt hála a szívemben. Nem azért, mert elment, hanem az együtt töltött évekért, a szeretetért és gondoskodásért, amit kaptunk tőle, a mintáért, amit a fiaimnak adott.
Most, amikor írom ezeket a sorokat, várom a covid-teszt eredményét, és szenvedek a betegség különböző tüneteitől. Most miért is tudnék hálát adni? Azért, hogy nincsenek nagyon durva tüneteim, nem vagyok kórházban, gondoskodnak rólam, nem vagyok egyedül és megnyugtató az a tudat, hogy bármi is történik velem, Isten kezében vagyok.
A modern pszichológia vizsgálja a hála átélése és kifejezése, valamint a mentális egészség és a boldogság közötti összefüggéseket, oktatják is az egyetemeken. Én azért is nagyon hálás vagyok, mert olyan Istenünk van, aki a Szentírás segítségével minden hasznos információval ellát bennünket és azt a tudást már réges-régen a rendelkezésünkre bocsátotta amelyre a tudomány csak mostanában kezd rámutatni.
Tapasztalatom szerint, ha a nehéz helyzetekben is hálás tudok lenni, annak két következménye van: közelebb kerülök Istenhez, és jobb lesz a közérzetem.
E.G.
