Szerettem élni, a szó világi értelmében. Minden nagyobb nehézség ellenére, amiből nekem is kijutott az életben, meg voltam róla győződve, hogy annyira érdemes ember vagyok, hogy a sok élmény és izgalom, a nyaralások, a lógások, a fiúk, a népszerűség jár nekem, mert csak. Biztos rossz lehet azoknak, akiknek ez nincs, de ha már nekem van, hát élvezzem ki. Próbáltam mindent megtenni azért, hogy a nehézségeket elnyomva, a félelmeimre nem is gondolva minél inkább belevessem magam az életbe. Tekintet nélkül másokra és önmagamra.
Nem kaptam különösebben semmilyen ideológiából nevelést, főleg arra voltam nevelve, hogy találjam meg mi a legjobb nekem. Ez egy gyereknek, de egy felnőttnek is nagyon nehéz feladat. A világ nagy dolgaiból kihámozni, mi jó és mi rossz. Szeretetben nőttem fel, de nem kaptam útravalónak „térképet” az élethez, ami nyomasztóvá kezdett válni.
Amikor 2 évvel ezelőtt egy vizsgámra készülve a kertben elolvastam azt a bizonyos mondatot, a Mondatot, ami beindította a gondolataimat, fogalmam sem volt, hogy ez már az élő Isten munkája. A mondat egy elég lényegtelen tantárgy egyik diasorán volt és valahogy úgy hangzott, hogy ha valaki nem hisz egy felsőbb hatalomban, egy természet felett álló világban, annak potenciálisan nagyobb esélye van a patológiás működéseinek kibontakozására. Magyarul nagyobb eséllyel lesz beteg a lelke.
Többször elolvastam. Próbáltam bemagolni, emésztgetni, de aztán valami megütött: én miben hiszek? Hiszem én egyáltalán, hogy van rajtunk kívül valaki? És ha hiszem is, ez a valaki akar rólam tudomást venni egyáltalán? És ha tudomást vesz, tetszik neki az, amit lát? Milyen ember vagyok az Ő mércéje szerint?
Napok teltek el, de ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Óriási csoda az életemben, hogy általános iskolában olvastam a Bibliából történeteket hittanórán és az első, ami eszembe jutott pár nappal később: hát én már olvastam valamikor Istenről! Előkerestem a régi iskolai Bibliámat és olvastam. Olvastam éjjel, nappal, a buszon, a vonaton, otthon, az egyetemen és a záróvizsgára való készülés helyett. Folyamatosan. Úgy éreztem magam, mint aki kezd megőrülni. Valóban van egy IGAZ valóság, egy szerető Isten, kegyelem, örök élet, megváltás? Ez valóban így lenne?
Ilyen kérdésekkel érkeztem a Wessibe, névtelenül, ismeretlenül egy teljesen esetleges szerda este, olyan emberek közé, akik „testvéremnek” szólítottak, akik egy Jézus nevű emberről tanítottak, aki majd 2000 évvel ezelőtt az életét adta értem is.
Nem tudnám már megnevezni mennyivel később, de egy egyedül töltött hétvégén, négy fal között, térdre rogyva adtam át az életem ennek az embernek, aki csodálatos módon Isten is. Felfoghatatlan szeretet ez, aminek bizonyossága azóta is töretlenül a szívembe költözött.
Pintér Dorottya
