A rím azt akarja érzékeltetni, hogy Isten parancsa, és ezért ugyanolyan életfontosságú, mint a Tízparancsolat. A „dísz” azt, hogy ünnepi alkalom kapcsán hirdettetett meg. Ez az apró-betűs magyarázkodás meg azt, hogy bár ünnepi, de élethossziglan érvényes.
Az ünnepi idők gondos őrzését – mikor még ember sem volt – a Teremtő már az égi-testekre bízta (1Móz 1:14). Nem mókuskerekes monotóniára születtünk; az örök tervben eleve benne volt az ünneplés. Az ember ennek megfelelően kezdettől fogva ünnepel. Isten népe is, csak másképpen. Az Ószövetség nagy zarándokünnepeinek kettős jellegében mutatkozik meg. Legfeltűnőbben a húsvét ünnepénél, ahol egy agrárünnep, a kovásztalan kenyerek ünnepe, meg egy vallási ünnep, a páska fűződik össze – ahogy ezt kettős elnevezése is nyilván mutatja (Lk 22:1). Az ünnep két oldala azonban ugyan-arról beszél: az egyik a természet rendjében megmutatkozó gondviseléséről, a másik az üdvtörténetben megnyilvánuló irgalmáról – együttesen: Isten jóságáról. Mivel a gondviselés egyetemes, kovásztalan kenyérrel más népek is megünnepeltek; a páska viszont csak Izráelé. Ugyanez a kettősség megjelenik a másik két zarándokünnepnél is. Nem csoda hát, hogy a karácsonynál is megtaláljuk.
Megváltónk születésének idejét nem ismerjük; akkor – kérdezhetné, persze valaki – meg kell-e ünnepelnünk egyáltalán? Nem, nem kell! (Róm 14:5-6). De minden földre születettek között van-e rá érdemesebb? És – kérdezhetné valaki más –, ha az egyiptomi szabadítás emlékezetére Isten ünnepet rendelt, az egész világnak felkínált szabadítás nem méltó-e rá? A keresztyén századok igennel feleltek.
Megváltónk születésének időpontját ugyan nem ismerjük, de a célját igen. Maga hirdette ki: „Én világosságul jöttem a világba” (Jn 12:46). Ez a személyes vallomás adott támpontot – konkrét dátum híján – a megfelelő szimbolikus időpont megtalálásához. A téli napforduló, a természetnek ez a biztos, másodpercre kiszámítható fordulása üdvtörténeti valóságra emlékeztet: „a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Jn 2:8). A kettő közül az ünnepnek ez a természeti oldala a korábbi: gondoljunk a Noénak adott ősi ígéretre (1Móz 8:22). Mi sem természetesebb, mint hogy a nappalnak ez az alig észrevehető, de biztos növekedése az emberben reményt ébreszt, és rá örömet áraszt. Szerte a világon a legkülönbözőbb népek már ősidőktől fogva éledő reménységgel és áradó örömmel ünneplik. E fölött az egyetemes öröm fölött azonban ott ragyog az ünnep másik arca, Isten népének külön boldogsága: „meglátogatott minket a naptámadat a magasságból.” (Lk 1:78)
Még sincs okunk elfordulni az ünnepnek ettől az egyetemes oldalától, sem jogunk elítélni azokat, akik itt megrekedtek. Hitünknek kétségtelenül javára lehet, ha az ünnepnek mind a két oldalát engedjük hatni. Jó a természet biztos rendjét hálával visszajeleznünk, mint akik tudjuk, Isten minden ígérete ugyanilyen szilárd. És jó – akár menten – mellétenni a karácsonyban betelt ígéret, a megváltás személyes, és közösségi örömét.
Eltűnődőm: még csak most kezdődik a téli hideg, de vannak, akik a világosság lassú térhódításából mégis kihallják a bátorítást, és a megértett üzenet nyomán hálás bizakodással elkezdik tervezni a tavaszt. A reménység talán elindítja őket ünnepi istentiszteletre is, vagy imádságra indítja a karácsonyfa mellett. Bár az is meglehet, hogy gondolataik nem találnak ünnepélyes kifejeződési formát. És az is, hogy Isten mégis kedvesen tekint rájuk: „valamit megsejtettek világom titkaiból, és tervezgetésükben ott van az Örök rendhez illeszkedni akarás áhítata.” – Ők a testvéreim.
És a sötétséggel harcot vívók is testvéreim… Meg akik örülni tudnak a homály legcsekélyebb visszaszorulásának… Meg akik teret készítenek a világosságnak. A jóért dobogó szívek, a csendes segítő kezek, az igazságot hűséggel támogatók. Mind, akiket megérintett valami az ünnep egyetemességéből, akiket csendesen vonzani kezd a Szeretet és Jóság.
Ahogy az imént leírtam: az igaz világosság már fénylik, önkéntelenül megjelent előttem a város – túlméretezett díszkivilágításával, tolakodó reklámfényeivel. Belémfájdult: a világosság is meghamisodhat. Ez nem a szelíden szaporodó adventi gyertyák robbanásszerű karácsonyi kiteljesedése – pedig annak kellene lennie. Ezt az üzleti szellem tartja ébren, nem a szeretet lelke élteti. Hogy szólna hát az Egyszülöttről, vagy akár csupán a napfény egyetemes, éltető reménységéről is!
Mégsem adok helyt magamban a mihaszna háborgásnak, csak az ünnepem rontanám meg, és a környezetem mérgezném vele. Advent-, s karácsonyromboló érzelmek helyett akarom, és tanulom észrevenni a szépet. Van, ahol a fények és színek játéka nemesen egyszerű, vagy van, ahol művészien emelkedett. Ilyenkor meghallom a szépség ünnepi üzenetét. Hosszan sorolhatnám még örömmel, hogy a karácsony egyetemességének felismerése ki mindenkivel von közelebbi-távolabbi közösségbe. Aztán azt is, hogy mennyire megejt a békülni nem tudó ember békeakarása; önző szívünk szeretetet adni, és kapni vágya; az illik-, és kényszerajándékok hallatlan, talán az igazit meghaladó tömege. Átborzong rajtam a sejtelem: talán ez a sok elégtelen igyekezet, ez a sok meddő mégis-akarás indította Isten szívét irgalmas közbelépésre: a karácsony másik, mélyebb titkának megvalósítására. Ami már természetfölötti, amit a napforduló csak halványan példázni tud.
De ez a talán, ez a sejtelem kérdez is: mi jogon pereskedem a reklámfényekkel? Vagy Istentől távoli emberek silányború örömével, veszni indult sorsok alkoholos lázadásával, és a gondtalanok tartalmatlan dőzsölésével…? Ami Istent szánalomra indítja, azt a fölényes ítélkezés nem gyógyíthatja meg. A már idézett apostoli ige a szűnni kezdő sötétségről, és már fénylő igaz világosságról, önmagában csonka. Csak a megelőző tag-mondattal egész: „ami igaz őbenne és tibennetek”. A sötétség megszűnése Őbenne igaz, – a világban nem. De ott is elkezdődött. S hogy visszaszorítható, mibennünk akarja nyilvánvalóvá tenni. Az igaz világosság már fénylik, Ő mondta: „elvégeztetett.” De elkezdett művet népe által teljessé akarja tenni. Ezért nevezheti az apostol parancsolatnak az idézett igét: „új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.”
A karácsony tehát kettős arcú ünnep: egyrészt annak felismerésére és ünneplésére szólít – ami már a természetben is látható –, hogy Isten gondoskodása időben és térben az egész világra kiterjed. Másrészt annak felismerésére és ünneplésére – ami az üdvtörténelem során bontakozott ki –, hogy csak Isten egyszülött Fiát ideajándékozó szeretetének elfogadásával lehet teljes a sötétség visszaszorítása, és az igaz világosság egyetemes uralma. Az előbbiből látható, miért egyetemes ünnep; az utóbbiból, miért Isten népének különleges ünnepe. Akik a kettőt egybelátják, azt is megértik, az örömünnep miért életparancsolat.
Hetényi Attila
