Nem lenne templom, és nem lenne imaház sem és mi sem állhatnánk ott az oltár előtt izgatottan, hogy megfogadjuk, egymást mindig szeretni fogjuk. És lelkész sem lenne, nem áldana és nem ölelne. És nem mondanánk kezeinket szorongatva, hogy veled megelégszem, veled szentül élek, veled tűrök, veled szenvedek, és téged soha, sem egészségben, sem betegségben, sem boldog-, sem boldogtalanságodban el nem hagylak…
És talán kórház sem lenne. Hová rohannánk, ha eljön az idő, hogy ketten megyünk, de hárman jövünk? És mit súgnék a füledbe, amikor fájdalomtól meggyötörten, kimerültem rám nézel? Hogy a szerencse nem hagy el? Kihez fohászkodnék? És kinek köszönném, és mondanám el a végtelen hálát, hogy gyermekünk született? Hogy megtörtént az élet csodája. És nem lehetne Anna, Sára, Rebeka, Eszter, vagy Márk, Máté, Dániel, Joel. Valamilyen más nevek lennének…
És nem lenne szenteste, és kicsik és nagyok és ajándék a fa körül. Nem énekelnénk régi dalokat, és nem állnánk meg egy pillanatra, hogy egymásra gondoljuk, ismerősökre, és ismeretlenekre. Talán akkor a szeretet is más lenne.
És remény sem lenne, hogy majd újra látjuk egymást, hogy van tovább, hogy a búcsú csak átmeneti, hogy van folytatás.
Talán csak annyit tudnánk, hogy a csillagokon túl újabb csillagok vannak, és életek után újabb életek körforgása van, amíg egyszer a mindenség önmagába összeomlik és marad az üres semmiség. Talán karácsony nélkül ilyen lenne…
De volt egyszer egy első karácsony, volt egyszer egy születés…
Elekes József
