A Szentírás az első lapjaitól kezdve nagyon sokat ír és tanít a munkáról.
Már a bűnbeesés előtt fontos feladattal bízza meg Isten az embert: őrizze és művelje a kertet. A bűneset következtében a büntetés egyik kitétele a munkára vonatkozik, verejték, tövisek és bogáncsok jelennek meg a munkavégzés kísérőjeként.
Mindnyájan érezzük ennek igazságát. Ki ne fáradt volna bele abba a munkába, ami rá bízatott? Még akkor is, ha szeretjük, hivatásunknak tekintjük a ránk bízott munkát, sokszor szembesülünk annak nehézségeivel.
Hogyan lehet mégis áldássá számunkra, és mások számára is a mindennapi „robot”, a folyamatos, talán egyre nehezedő kihívás? Mitől függ, hogy kényszernek, kötelességnek éljük meg a mindennapi munkát, vagy megtaláljuk benne az örömöt, az alkotás lehetőségét, önmagunk fejlődését, kiteljesedését? Isten saját képmására teremtett bennünket. Ő, az alkotó, bevon minket is munkájába, nekünk is lehetőséget ad arra, hogy képességeink, ajándékaink felhasználásával alkossunk.
Lehet, hogy nem sokszor minősítjük napi munkánkat alkotásnak. Monoton, küzdelmes, eredményei sokszor nem maradandó művek. Időnként a befektetett erő, idő gyümölcse néhány perc vagy nap alatt köddé válik. Kiválasztjuk a legkorszerűbb gyógyszert – a beteg szervezete nem a kívánt eredményeket produkálja. Értelmesen, látványosan leadjuk a tananyagot – a diákok a következő órán semmire nem emlékeznek belőle. Elmondjuk a szívünkben lévő isteni üzenetet – közben hallgatóink egy része a telefonját nyomkodja vagy elalszik. A gondosan elkészített virágcsokor átvételekor a vevő közli velünk, nem ilyet képzelt el. A frissen vasalt asztalterítőre már ebéd előtt kiömlik a narancslé, a kívánságlistából összeválogatott menü elkészítése után felhangzik a kérdés: miért nem palacsintát sütöttél?
Bölcs Salamon is foglalkozott hasonló kérdésekkel, összegzése a következő: „Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mintha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki…” (Préd 3:22). És talán nem véletlenül ismételi meg Mózes a 90. zsoltár záró mondatát: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90:17)
A bibliavers eszünkbe juttathatja a híres, latinul is jól ismert mondást: „Ora et labora” – vagyis imádkozzál és dolgozzál! A jelmondat Nursiai Szent Benedek, a bencés rend alapítójának máig ismert alapelve. Az általa alapított szigorú regula egész Európában elterjedt, majd a protestáns munkaetika korai előképét is jelenteti. Benedek úgy vélte, a „tétlenség a lélek ellensége”, ezért szigorúan figyelt arra, hogy rendjének tagjai a spirituális munka mellett kétkezi és szellemi munkát is végezzenek.
Amikor fojtogatnak a határidők, a minőségi követelmények, új kihívások – vajon sikerül-e megtartanunk az egyensúlyt? Nem szenved-e hiányt lelkünk-szellemünk azért, mert prioritást kapott életünkben a főnöknek való megfelelés, az előléptetés vagy jelenlegi státuszunk bebiztosítása?
Az is rettenetesen nehéz, ha szeretnénk dolgozni – ezáltal gondoskodni másokról, magunkról – de egészségügyi problémáink, vagy a megfelelő állás hiánya miatt ezt nem tehetjük meg. Bízhatunk abban, hogy mennyei Atyánk, miként a madarakra, ránk is gondot visel, de az értelmes munka hiánya alááshatja az ember önbecsülését, magabiztosságát.
„Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Ján 15:17) – mondta Urunk, Jézus. Munkálkodó Istenünk van, aki bennünket munkatársaivá fogadott: Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. (1Kor 3:9)
Nem csak a munkaerőpiacon éljük meg a munkaerő hiányának időszakát. Évezredek óta igaz Jézus szava: „…Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek!…” (Lk 10:2-3) Nem tétlenségre hívta el tanítványait az Úr. A legfontosabb talán az, hogy „amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, nem úgy, mint az embereknek.” (Kol 3:23).
