Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn 20:19-22)
I.
A nehéz helyzetekben hajlamosak vagyunk arra, hogy csak önmagunk körül forogjunk. Nehezen tudunk ráhangolódni, hogy ilyenkor másokért is felelősséget érezzünk, másoknak is szolgáljunk.
A szorongó tanítványoknak mondta az Úr Jézus: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Máté evangélista leírja, hogy a nagy misszióparancsot is kételkedő, bizonytalankodó tanítványoknak adta az Úr: „Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:17-20)
A veszélyhelyzetben se feledkezzünk el arról, hogy küldetésben vagyunk. Valakit, esetleg több embert, csoportot ránk bízott Isten. Valakinek érdeklődésre, egy telefonbeszélgetésre, vigasztalásra, evangéliumra, tanácsra, anyagi támogatásra van szüksége. Imádkozva gondoljuk végig, hogy miközben mi is szeretnénk megnyugodni, a körülményekhez képest normálisan élni és tartalmasan megélni Istennel való közösségünket, aközben vegyük észre a ránk bízott embereket és segítsünk nekik!
Kübler János
