Isten tulajdonságairól a Biblia ritkán beszél, Istenről leginkább tettei kapcsán alkothatunk magunknak képet. Megfigyelhetjük, ahogyan cselekszik, például kiválasztja a félénk természetű Gedeont és hadvezérré teszi. Kiválaszt egy Mária nevű lányt és Fiának az édesanyjává teszi, egyszerű, átlagos körülmények közé küldi le Gyermekét a mennyek országából. Tanítványoknak sem különleges képességekkel megáldott embereket választ, hanem ha van ilyen: hétköznapiakat. Amit viszont kifejezetten elmond a Szentírás a Teremtőről: hogy benne nincs nyoma a változásnak, még a változás árnyéka sem érinti.
Az állandóság isteni tulajdonság.
Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak. (Jak 1:17 – SZIT ford.)
A következő lényeges isteni tulajdonság, amit kimond a Biblia: jó.
Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy: az Isten. (Mk 10:17-18 – SZIT ford.)
Ha összekapcsoljuk a két tulajdonságot: a világunkat létrehozó és fenntartó erő az állandóan, folyamatosan, megszakítás nélküli jóindulatú Isten. Az állandóságok közül csak ez az állandóság fogadható el, a többi nem lenne az emberiségre nézve éltető erő.
Mi kell, hogy fenntartsa a folyamatos jóság, szeretet áramlását a világban?
Az alázat. Az alázat mára pejoratív értelmű szóvá vált, a megalázkodás, a magunkat a megérdemelt helyzetünknél alacsonyabb szintre helyezés jut elsőre eszünkbe róla. A mai közéletben az alázat kifejezetten negatív értelmű szó. A lényeg: mi jár nekem. Én kerüljek az első helyre a családban, az én érdekeimet szolgálja ki a gyülekezet, én érezzem a legjobban magam az iskolában, a munkahelyen, én, én, én. De az alázat valódi értéke más, olyan, mint egy drágakő, ahogy kézbe veszem, használom, lecsiszolom, megannyi tündöklő meglepetést tartogat, egy hatalmas, korlátozás nélküli szabadság, egy létállapot, melyet nem korlátoz az Én sem. Megláttatja a lét valódi mozgatóerejét és nyugalmat, békét és örömet eredményez.
„Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem.” – mondja Pál (1Kor 9:19). Önként, szabadon vállalt magatartásformája az alázat. Nem függ a körülményektől, belső örömet, békét – és a legmeglepőbb – szabadságot nyújt neki a börtönben, a halál előszobájában is, mert a vállalt magatartásformától följebb lép, létformának, életállapotnak éli meg az alázatot. A legnagyobb szentek életében látható az alázat, a saját maga terhe alól is felszabadult létállapot, az isteni gondviselésbe való belesimulás és bizalom állapota, a „Legyen meg a te akaratod” (Mt 6:10) állapota.
Ez a bizalom és reménység pedig a derűs szemlélődés állapotát is elhozza ajándékként.
Mindannyian ismerünk erős hitű embereket, II. János Pál egy volt közülük, mindenki elfogadta őt a pápaság méltóságára valónak. Alázatos volt, és egyben szabad, az engedelmesség és a derű jellemezte őt. Pápasága alatt dőlt meg a szocializmus, egy csepp vér nélkül. Amit évtizedek alatt változatlannak hittünk, leomlott. Nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy nem emberek műve volt, ami történt. Emlékszem, amikor haldoklott egy társaságban voltunk, ahol egy barátunk ötvenedik születésnapját ünnepeltük. Akkor jött a hír, hogy a haldoklási folyamat utolsó perceit éli, és elkezdtünk érte hangosan imádkozni, a Miatyánkot mondtuk, mondtuk, mondtuk, katolikusok, reformátusok, baptisták, könnyeink peregtek az arcunkon.
„Alázattal mindent el lehet érni, erővel pedig semmit.” (II. János Pál pápa)
Az elképesztő és mindent felülmúló, nem megszokható és nem meghálálható meglepetés pedig az, hogy a mindenséget létrehozó, fenntartó Isten is vállalja az alázatosságot. Szolgai formát vesz föl, nem erőlteti rá magát az emberre és nem használja letaroló, eltipró, megbosszuló erőként magát.
„Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)
A változás
A változás lehet pozitív és lehet negatív irányú. Ha valaki megtér, és elfogadja Istent az élete irányító fejedelmének, a tettei origójának, az például egy jó irányú változás. Ha valaki az életében átélt nehézségek miatt megkeseredik, elveszti a reménységét és a bizalmát – az egy rossz irányú változás. De vannak olyan változások, amelyek nem az egyik vagy a másik irányba visznek bennünket, egyszerűen csak a változás irányába. Ilyen az évszakok változása. Egyik sem helyezhető a másik elé, hiszen mind gyönyörű és hasznos, nem lennének meg a másik nélkül, sőt, értékelni se tudnánk azokat megfelelően a másik nélkül. Mások, változnak, és bennünk, emberekben is változásokat hoznak létre, lelassulunk, megpihenünk, vagy éppen pörgünk és lendületesen haladunk. Az emberi életünk során talán ehhez hasonló változás az öregedés folyamata. Lelkünkben érünk és letisztulunk, ugyanakkor testünkben elerőtlenedünk, átéljük, hogy lelkünkben végtelen, testünkben véges lények vagyunk.
Az emberi életünk változásai során legyen az isteni mérték, az etalon számunkra az állandó jóság, az isteni állandóság. Próbáljunk meg az alázatosság útján járni, életalapunkká tenni, próbáljuk ezt meg bátorsággal! Ó, mennyire szükségünk van erre a bátorságra! Legyen a mienk ennek eredményeként a szabadság, a békesség, az öröm, a szeretet és elfogadás, ezt kívánom mindnyájunknak:
Mikes Kriszta
