„Én nem tudom, mikor jön el az Úr, milyen hamar, halállal hív-e majd haza, vagy angyal ajkival?”
Feledésbe merült szép karénekünk fenti sorai jutottak eszembe, mikor elmélkedni kezdtem adventről.
Hát, ha választani lehetne, én – gondolom, sokadmagammal – inkább az angyal ajkai mellett döntenék, de ez nem rajtam-rajtunk múlik. Mert azok az angyalajkak az ég harsonáit szólaltatják meg, s az mindenkinek szól. És mert sem napját, sem óráját nem tudjuk ennek a döntő pillanatnak, s mert az egy kollektív esemény lesz, fiatalon, egészségesen távolinak is tűnik… ezért olyan könnyen mondjuk ki alkalomról-alkalomra: Jövel, Uram, Jézus!
Inkább ön-nyugtató tudomásulvételt érzek e szavak kimondásakor, mint őszinte vágyakozást. Minden porcikánkkal ragaszkodunk ugyanis ehhez a siralomvölgyhöz, árnyékvilágunkhoz. Erről tanúskodnak a zsúfolt orvosi rendelők, kórházak, gyógyszertárak s csak kevés szívből jön elő ilyen őszinte szó:
„Várlak Uram, szinte elepedve, s mégis kegyelmedért esdek: még ne jöjj!” (Somogyi Imre: Apokalypsis)
Ne jöjj még, Urunk, hiszen annyi egyéb várakozásunk előzi meg az adventit. A gyermekkorunk ajándékvárásától végigvonuló különböző korosztályi várakozásaink, egészen a boldog nyugdíjas évekig, unokáink, dédunokáink várása…. Bocsásd meg, Urunk, hogy Illés-i depressziónk, Péter-i süllyedésünk, Tamás-i kétkedésünk, s a koronavírus pandémia is csak a halált juttatja emlékezetünkbe, s nem hiszünk eléggé jelenléted felragadó, kiragadó, megragadó bizonyítékkal szolgáló valóságában. Talán futásunk elvégzésénél, hitünk megtartásánál vannak hiányosságok. És nem is gondolunk az „eltétetett koronára”?!
Tudjuk, hogy eljössz, Urunk. Várakozásod nem késés; hosszan tűrsz, hogy minden ember megtérjen és éljen. Sok figyelmeztetésed halló fülekhez, nyitott szívekhez, tanítványaidhoz szól: „Elmenvén széles e világba tegyetek tanítvánnyá minden népeket”, „Jézus, te visszajössz: várni taníts!”
U.K.A.
