Megtérésem nem friss történet, már három és fél éve, 2017. szeptember 9-én, éppen a névnapomon volt.
Édesapám, Réz Ádám 16 éve tért meg, anyukám meg 10 évvel ezelőtt. Fiatal koromban jó neveltetést kaptam, tudtam, hogy mi a helyes irány, és hogy hogyan kellene viselkedni egy ilyen fiatal srácnak.
Ez nagyjából sikerült is 16 éves koromig. Amikor 16-17 éves lettem, nagyon nagy lett a világ csalogatása, hogy kipróbáljak és megismerjek dolgokat. Ez sajnos be is következett. Átkerültem egy másik gimnáziumba, ahol az osztálytársaim egy-két évvel idősebbek voltak nálam, szerettem volna a menők közé tartozni, és ennek megvolt az ára. Belevittek dolgokba, amikbe nem kellett volna, nem jutott eszembe, hogy ez egy lejtő, és egyre mélyebben bele is mentem a dolgokba. De már az is bántott nagyon, hogy hazudok a szüleimnek. Mintegy két éve eljött egy másfajta idő. A szüleimnek fogalma sem volt arról, hogy milyen vagyok, jó gyereknek gondoltak, de én nem voltam annyira jó gyerek – és ez elkezdett bántani. Elkezdtem gondolkozni, hogy merre tartok, hogy hova is visz az út hosszú távon, mit lehetne ez ellen tenni és akkor elkezdett vonzani Isten. Ezt 18 éves koromban kellett elmondani Istennek. Nem volt kötelező dolog, hanem valóban volt bennem egy vágy.
Éppen akkor meghívtak egy ifitáborba. Nagyon meglepett, hogy milyen szeretettel fordultak felém, annak ellenére, hogy én miket csinálok. Utána elkezdtem járni alkalmakra. Néhány héttel később nagy volt bennem a vágy, hogy megtérjek és édesapámnak elmondjak mindent, amit csinálok. Az alkalom előtt még elmondtam barátaimnak, hogy mégis inkább egy-két hét múlva térnék meg, mert még meg kell csinálnom, el kell intéznem ezt-azt és az nem jó, ha ezt hívőként teszem. Mondták is, hogy ezt meg fogom bánni – tegyem meg az első lépést, adjam át az életemet Istennek. Mikor kezdődött az alkalom, apa csak annyit mondott, hogy most senki és semmi nem állt a megtérés útjába. Attól kezdve volt bennem egy nagyon erős indíttatás, mint mikor nem tud az ember nyugodtan ülni, mert annyira izgul és fél. Andris, aki mellettem ült, kilökött, bátorított, hogy menjek. Akkor odamentem apához, hogy szeretnék vele beszélni. Elsírtam magam előtte. Több éve nem sírtam már, de ott nagyon sírtam, összetörtem, és mikor vége volt a szolgálatának, odamentem hozzá, hogy beszélgessünk. Bementünk egy szobába és akkor, ott megvallottam minden bűnömet, utána imában átadtam az életemet Istennek.
De a pecsétet még nem tettem rá erre a döntésre. Még a szövetségkötésnek az utolsó pecsétje nem volt meg Isten és közöttem.
Ennek ideje most jött el, három és fél év után – a menyegzőm, menyegzőnk előtt.
ifj. Réz Ádám
