Fantasztikus családba születtem, a szüleim élő hite számomra és testvéreim számára is mindig követendő példaként szolgált és nagyon inspiráló volt. Mindvégig Isten igéje szerint neveltek bennünket. A családdal számos keresztény alkalmon, táborokban, konferenciákon vettünk részt, ahol rengeteg tanítást hallhattam. Nagyon különleges volt így felnőni, sokszor nem is tudtam igazán értékelni.
Ahogy kezdett benőni a fejem lágya – már amennyire 14-15 évesen benőhet – egy idő után a sokféle tanításból, a kisebb-nagyobb hitbéli vitákból, vagy akár egyes gyülekezeteken belüli viszálykodásokból amelyeknek részese voltam, azt szűrtem le magamnak, hogy a kereszténységet nem igazán lehet „jól csinálni”. Gimnáziumi éveim így ennek a gondolatnak a szellemében teltek, igyekeztem minden lehetséges módon a saját boldogságomat megteremteni, minél jobban élvezni az életet. Tavaly nyáron, amikor barátokkal indulunk nyaralni, még ugyanez a gondolkodás hajtott, azonban a közösen eltöltött idő alatt már egyre kevésbé tudtam jól érezni magam. A barátaimat távolinak éreztem és nem értettem, hogy ha minden megteszek azért, hogy boldoggá tegyem magam, akkor mindez miért nem működik. A nyaralásról – noha a körülmények ezt egyáltalán nem indokolták – fizikailag és lelkileg is nagyon megtörten értem haza.
Rá egy hétre kezdődött a Wessi ifitábora, ahová Kiss András és Kövesdi Péter barátom hívott meg. Nagy kétségek közt mentem el, de már az első napon meglepett, hogy a többiek nem foglalkoztak azzal hogy honnan jövök, befogadtak – és hosszú idő után végre felszabadultnak éreztem magam. A legutolsó nap, az úrvacsora után, sétálás közben egyszer csak megérintett Isten, leültem a közeli templom tövébe és zokogni kezdtem, és soha nem olvasott igék kezdtek feljönni bennem, pedig az előző négy-öt évben igyekeztem minden lehetséges formában kerülni a Bibliát. Leginkább Lukács evangéliuma érintett meg:
Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. (Lk 15:7)
Ekkor elmondtam Istennek, hogy nem vagyok jó ember, sem jó keresztény, de szeretném az Ő kezébe tenni az életem, mert én, magamban kudarcot vallottam.
Akkor, ott Isten személyes megváltómmá vált, átformálta az életem, és mindig megmutatja, hogy Vele egy fantasztikus és izgalmas élet áll előttem.
Kovács Mánuel (20)
