1953. Pünkösd.
Akkor a középiskolában minden reggel a Szabad Nép – rádión beolvasott – vezércikke meghallgatásával kezdődött meg a tanítás. Hit, Jézus neve vagy gyülekezet említése szóba sem jöhetett. De odahaza diakónus édesapám minden este áhítatot tartott és imádkoztunk. Hálát adtunk Istennek, hogy vége lett a háborúnak és a hosszan tartó hadifogságnak. Ugyanakkor egyik napról a másikra apukám kemény munkájának az eredményét, műhelyét államosították. Nehéz időszak elé néztünk, de mindig volt okunk a hálaadásra. Megtapasztaltuk Isten megtartó szeretetét.
Gyülekezetünk a Wesselényi utcában is túl volt a háború borzalmain, de a háború utáni változások közösségünkben is okoztak zűrzavarokat, problémákat. Akkori ügyvezető prédikátorunk, Nagy József – nekünk Józsi bácsi – Isten kegyelmét, szeretetét nagyon meggyőzően tanította s ezek az igehirdetések rám is nagy hatást gyakoroltak. A családi szeretet, a gyülekezeti közösség egyre jobban megerősítette bennem Jézus követésének vágyát. Befogadtam szívembe Jézust, aki megbocsájtotta bűneimet és új életet adott. 1953 pünkösd ünnepén Józsi bácsi által bemerítkeztem. A prédikációt Baranyay Mihály hirdette.
A napi feladatok és küzdelmek sokszor hitbéli fáradságot, gyengeséget okoztak, különösen az akkor politikai helyzet miatt. De hívő férjem mindig megerősített és közösen imádkozva kértük Jó Atyánk segítségét problémáink megoldására, hitünk erősítésére. Munkahelyemen nem titkoltam hitemet, mindenki ismerte vallásomat és hívő életvitelemet. Sokszor tapasztaltam és átéltem a hátam mögötti gúnyolódást és megjegyzéseket. De mindezek ellenére a magatartásommal, tanulással és a munkához való hozzáállásommal sikerült kivívni a megbecsülést és az elismertséget.
Bemerítkezésem 50. évfordulóján éppen kórházban voltam egy súlyos műtét után. A kórház ágyon fogalmazódott meg bennem néhány gondolat, melyből egyet felidézek most: Nem kell készülnöm, ünnepi asztalt terítenem, nem jönnek a gyerekek az unokákkal csak én ünnepelek csendességben az Úrral.
Most, bemerítkezésem 70. születésnapján különösen hálát adok Istennek megtartásáért, gyülekezetemért, lelkipásztoromért és minden kedves testvéremért. Az Úr áldja meg a gyülekezetet minél több megtérővel, buzgó Istent dicsőítő lelkülettel, mert nagyon jó az Úrral élni és megöregedni.
Budai Sándorné
