Keresztény családban nőttem fel, ami főleg annyit tett, hogy amikor édesanyám munkája engedte, akkor a vasárnapokon ellátogattunk a templomba. Gyermekként ezért a tudatomba ivódott Isten jelenléte, azonban otthon nem gyakoroltuk intenzíven a vallást. 14 évesen konfirmáltam, ami közelebb vitt Istenhez, viszont, sajnos, nem jelentett áttörést, mert ezután kezdtem nyitni a világ felé. Ekkor megtapasztaltam, hogy mennyire könnyű kiesni Isten szerető karjaiból és milyen könnyű megingatni egy bizalmatlan, bizonytalan embert. Elesett voltam Isten nélkül.
Az egyik gimnazista osztálytársam révén ismertem meg a Wesselényi utcai gyülekezetet, ahová kezdetben inkább a pénteki ifjúsági alkalmak miatt jártam, mert a vasárnapi istentiszteletek során sokszor éreztem lelkiismeret-furdalást. Úgy éreztem, hogy nagyon erősen nyomja a szívemet mindaz a rossz, amit addig tettem. Isten azonban megmutatta, hogy mindre van gyógyír. Sok kétkedésem után körülbelül négy éve érte el a szívemet igazán Isten. Ekkor értettem meg, hogy Ő nem várja el tőlem, hogy visszafizessem az adósságot, csak azt kéri, hogy szerethessen. Ekkor tudtam elfogadni a kegyelmet. Csodálatos volt ezt megérezni. Kezdetben tudatosan kezdtem építeni Vele a kapcsolatom, így igyekeztem jobban megismerni Őt. Nem sokkal később ez a kapcsolat átalakult, természetessé vált, éreztem, hogy az Úr melyeket tart helyes döntéseknek, amikor megáldotta a lépéseimet. Nem állítom azt, hogy a megtérésem után minden tökéletes. Már tudom, hogy soha nem leszek bűntelen, viszont mindig törekedhetek rá. Tudom, hogy régi életemmel is célja van, ezt is a javamra és mások javára tudja fordítani. A szívemre helyezte az alábbi igerészt: „Az erősek hordozzák az erőtlenek gyengeségeit” Róm 15:1-4. Szeretnék úgy élni, hogy lehessek mások terhének a hordozója. Úgy gondolom, hogy kétféle ember van: a rászoruló és az alkalmas. Én rászoruló ember voltam, de Isten alkalmassá tett. Hálás vagyok a Teremtőnek mindenért, amit kaptam Tőle és kíváncsian várom, hogy hogyan formál tovább.