A mostani bemerítkezők közül az én élettörténetem a leghosszabb, és bár ebből nem következik, de megtérésem története is igencsak hosszúra nyúlt. Olyan hosszúra, hogy itt csak néhány pillanatképet tudok felidézni, de gondolatban összekötve ezeket, kirajzolódik Isten kegyelme és az ő terve. Remélem és hiszem, hogy így van. Hiszem, hogy a sok össze nem függő, mozaikszerű esemény együttesen nyer értelmet az életemben.
Az első kép gyerekkoromból templomjáró párttag apám, értetlenségem a megfoghatatlan dolgok iránt, gyermeki ateizmusom, majd apám halála, anyám tanácstalansága és tétova döntése, hogy katolikus gimnáziumba írat. Ott találkoztam először olyan közösséggel, amelyben Krisztusnak meghatározó szerepe és jelenléte volt. Első megtérésem az ezzel a közösséggel való azonosulást jelentette, barátokat, együtt megélt élményeket, valahova tartozást, elveket, tudást, kiválasztottság-tudatot. Ez a második kép. Az érettségi után sokáig kitartott ez a muníció, de sok minden hiányzott az életemből, és sokféle bűn terhelte. De leginkább az Istennel való személyes kapcsolat hiányzott belőle. Sok jó történt velem, megnősültem, családom lett, mindig szerettem, amivel foglalkoztam, szép, kerek életet éltünk, de nem Krisztust követtem, hanem a magam elképzeléseit igyekeztem megvalósítani.
A következő kép házasságkötésünk után egy évvel az a pillanat, amikor együtt úgy döntöttünk, hogy nem járunk felváltva katolikus misére és baptista istentiszteletre, hanem a Wesselényi utcát választva én is integrálódom ebbe a gyülekezetbe. Megérintett itt a testvérek figyelmessége, a befogadó közösség, az igehirdetés szavai, az énekek, de a legnagyobb hatást az gyakorolta rám, hogy érzékeltem és tapasztaltam, hogy a valódi megtérés gyümölcse, az Istennel való személyes kapcsolat sokuk életében tapintható módon van jelen, és ez szab neki irányt.
Sokat vártam és imádkoztam azért, hogy én is részesüljek ebben a kegyelemben, az én életemet is Krisztus személyes jelenléte határozza meg, és merjek az Ő követője lenni. Sokat vártam – és nem mertem. Ott toporogtam az ajtóban, de tavaly októberig, a szárszói gyülekezeti hétvége egy estéjéig nem tudtam rászánni magam, hogy belépjek rajta. Amikor az egyik tanításban azt hallottam, hogy amíg magammal vagyok elfoglalva, addig nem jut hely a szívemben Krisztusnak, úgy éreztem, hogy itt van a pillanat, hogy helyet csináljak neki. És ez akkor megtörtént, és vele megtörtént az is, amire vágytam: beléptem.
Ez az utolsó előtti pillanatkép. És most itt vagyok, a bemerítésre készülve, visszatekintve több mint negyven év látszólag össze nem függő mozaikjaira, és már látom és biztosan „tudom, az Úrnak terve van velem”.
Körmendy Zsolt
