Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség néktek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jn 20:19-20
A kétségbeesett tanítványoknak az Úr Jézus megmutatta saját sebeit. Ezzel egyrészt jelezte nekik, biztosította őket arról, hogy valóban ő a Krisztus, akit ismernek és szeretnek. Másrészt ez a látvány, élmény beleégett az apostolok lelkébe, ezután soha nem felejtették el Jézus Krisztus értük vállalt szenvedését. Emellett hatalmas bátorítás volt nekik, hogy az Úr Jézus a halálos sebek ellenére él, legyőzte a halált!
A következő héten az Úr Jézus szenvedéstörténetére, halálára, feltámadására emlékezünk. Végig követhetjük, „nézhetjük” a Megváltó földi sorsát, útját a dicsőséges ünnepléstől (Virágvasárnap) az elfogatáson, szenvedésen, halálon át az üres sír csodálatos valóságáig.
A feltámadott Úr Jézus Krisztus ma is megmutatja, láthatóvá, érzékelhetővé teszi magát, hogy megismerjük őt és megbonthatatlan közösségbe kerüljünk vele. Megjelenik az Igében, a teremtett világban, a tanítványok szeretetközösségében.
„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” (Zsid 12:2-3)
Kübler János
