Mottó: Egy hajó hánykolódik a tengeri viharban, mindenki kétségbeesve szaladgál, egy kislány nyugodtan játszik a fedélzeten. – Te nem félsz? – kérdezik tőle. – Miért félnék, az édesapám a kormányos.
Világjárvány van. A mi generációnk még nem élte át ezt. Az egész világ bezárt. A földgolyó fővárosának számító New York utcái üresek. A felhőkarcolók tövében egy-egy hobó mászkál, az övé a sugárút. Szalagcím: India bezárt. India!
Az ember beleszédül, biztos egy amerikai filmbe csöppentünk, mindjárt jön a szuperhős és kiment bennünket. De nem jön, helyette olyan intézkedéseket olvasunk, mint még soha az életünk során: bezártak az iskolák, az éttermek, a színházak, elhalasztják az olimpiát, az istentiszteletek nem nyilvánosak, nincsenek baráti összejövetelek, behúzódunk a lakásunkba.
Mit tehetünk ebben a helyzetben mi, keresztyének? Először is nyugodjunk meg és nézzünk magunk köré: mink van? Van bizalmunk Istenben. Tudjuk, hogy Isten teremtette a világot, és Ő szabja meg a történelem menetét. Van hatalma mindenre, több neve van és az egyik a Mindenható. Tudjuk róla, hogy jó, hogy állandó – a változásnak még az árnyéka sem érinti. Van még egy neve: Gondviselő. Akkor viselünk gondot valakiről, ha rászorul. Az ember minden korban rászorul erre, csak van, amikor ezzel nincs tisztában. És van az az időszak, amikor egy pillanat alatt kitisztul a kép, és mindenki tudja, hogy rászorul gondviselésre. Most éppen egy ilyen időszakot élünk. Isten Isten. Ő dönt mindenről, és fogalmunk sincs, hogy mi a terve, miért engedte a mostani járványt, meddig fog tartani, mennyi áldozata lesz.
Azt tudjuk, hogy van, amikor csodát tesz. A nagymamámnál dolgozott egy néni, Julka néni. Két kisgyerekkel maradt özvegyen az első világháború után. Amikor már napok óta nem ettek, akkor az esti imádságában odatette az életüket a Jóatya kezébe. Akkor éjjel zörgettek. Julka néni kinézett, egy tehén volt az ablak előtt – gyakorlatilag kopogtatott. Julka néni beengedte és másnap végigjárta a falut, hogy kié lehet. Senkié. Az övé. Így lett ennivalójuk azon a télen. Emlékeztessük magunkat. Ugye, a mi életünkben is vannak hasonló történetek, amikor becsukódik minden kapu, és összetörten ülünk vagy éppen álomba sírjuk magunkat, másnap ott a megoldás. Olyan úton-módon, ahogy nem vártuk, ami szinte képtelenség. De mindannyian tudunk olyan történeteket is, amikor nem jön a segítség, amikor magányosan maradunk.
Az Úr Jézus átélte, hogy nem segít senki, hogy elszaladnak a legjobb barátok, hogy a maximum kifejezése a szeretetnek az, hogy látja, hogy zokognak az ismerősök, hogy összeomlik az édesanyja. Átélte, hogy Isten, aki addig minden pillanatában ott volt mellette, elhagyja. És egyedül marad. Nekünk, miatta, ezt soha nem kell átélnünk, mert Isten megígérte, hogy minket soha nem fog egyedül hagyni. Soha. A mi életünk nem addig tart, mint amit látunk, hanem amikor átlépünk azon a bizonyos vonalon, folytatódik.
A másik, amit érdemes tenni, hogy betartjuk a szabályokat. Ne menjünk ki az utcára, csak, ha nagyon szükség van rá. Vigyázzunk, ahogy csak tudunk.
A harmadik, amit tehetünk: erősítsük magunkat. Ne panaszkodjunk. Viszi az energiát. Helyette soroljuk fel, hogy mi mindenért lehetünk hálásak – például ez a vírus nem támadja meg a gyerekeket. Mi lenne velünk, ha őket is kellene félteni? Hálásak lehetünk, mert sokan fognak Isten felé fordulni. Lehet, hogy a Wessibe is bejönnek a járvány múltával – milyen állapotban fognak bennünket találni? Hálásak lehetünk a gyülekezetünkért, családunkért, barátainkért, ismerőseinkért, munkatársainkért. Hálásak lehetünk a bátorításért, ami az Igében ott van, elérhető közelségben.
Elhatározhatjuk, hogy nem a járvány fog bennünket igazgatni és nem a félelem, hanem Isten, a mi éltünk vezetője és a mi Gondviselőnk. Mindenről tud, ami velünk történik, mi tudatosan a Jóisten kezébe tettük le az életünket, annak elvehetetlenül Ő az ura. Jöjjünk ki ebből a helyzetből megerősödve. Megtisztulva. Letisztulva. Segítsen ebben bennünket a Gondviselő, Vigasztaló – Mennyei Atyánk. Ámen.
Mikes Kriszta
