Várakozunk sokszor arra, amink van. Körülöttünk élnek emberek és várunk arra, hogy valakink legyen úgy igazából. Akik meg vannak igazából, tétován állnak körülöttünk, mikor lesz időnk és figyelmünk rájuk.
Várakozunk valamire és megteszünk érte erőnkön felüli dolgokat. Az erőnkön felüli feszüléseknél a legnagyobb arculcsapás, amikor kiderül, hogy nélkülünk is ment volna minden.
Várakozni mosolygósan. Derűsen. Nem idegesen és nem kapkodósan, hanem a derű és a kiegyensúlyozottság állapotában. A túl nagy érzelmi kilengések egyrészt elfárasztják az embert, másrészt a következő alkalommal nagyobbat kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljünk. És akkor hol a vége?
Várakozni hűségesen. Ha jön, akire várok, ha nem, engem nem tántorít el semmi. Az érkező dolga dönteni arról, hogy megérkezik, vagy sem, engem ott talál, ahol megbeszéltük.
Az üres űrben tántorgó világon – micsoda tökéletes lefestése a mai helyzetünknek. Influenszerek, megmondódívák, macsók, modellek, bloggerek üresen és céltalanul, gyökértelenül lebegnek bele a médiákba, és próbálják bizonyítani tölgyfa gyökerüket.
Ennek ellenére hűségesen, szelíd-mosolygósan várni az Úr Jézust, ma szinte a szánandóan mulatságos kategóriába sodorja a keresztényeket.
Jézus egyik legkeményebb mondata arra kérdez rá, hogy amikor visszajön, talál-e hitet a földön.
A reményt az igen válaszra nem a mi hűségünk biztosítja, hanem Istené.
„Várom az URat, várja az én lelkem és bízom ígéretében, várja lelkem az URat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt…”
(130. zsoltár)
Mikes Kriszta
