Ki az emlékek őre?

Ki az emlékek őre?

Bízhatunk az emlékeinkben? És ha nem, az baj? 

A pszichológia tudománya régóta foglalkozik az emlékek és az emlékezés fogalmával. A kutatások alapján elmondhatjuk, hogy az emberi emlékezet nem „pontos”. Az emlékek nem a valóság állóképszerű, objektív lenyomatai, nem a megítélésünktől független pillanatfelvételek, hanem egykori tapasztalataink jelentését, értelmét és a hozzá fűződő érzelmeinket hordozó egyveleg.  De mit is jelent ez a felfedezés a mindennapjainkra nézve? 

Egyrészt azt, hogy egy-egy emlék több, mint puszta történések sorozata. Ha egy kedves vagy éppen fájó emlékünkre gondolunk, nem feltétlenül a pontos dátum jut eszünkbe, vagy az, hogy éppen milyen színű felső volt rajtunk aznap. Sokkal inkább a történés hangulatára emlékszünk, érzelmekkel színezett benyomások ébrednek bennünk, akár még ingerek – ízek, illatok – is eszünkbe jutnak. Az emlék dinamikus lesz, minden felidézéssel mintha újra átélnénk a pillanatot. És mint egy izgalmas történet mesélése közben: ugyanaz az emlék az évek során új részletekkel gazdagodhat, más-más időszakokban új megértéseket hozhat. Így az objektív pontosság talán elveszik, de közben az emlék életünk fontos építőkövévé válhat.

Az emlékezet „megbízhatatlanságának” következménye az is, hogy egy-egy eseményre különböző emberek – akik ugyanazt élték át – máshogy emlékeznek vissza. Ez azt bizonyítja, hogy emlékeinket az újra-írás folyamata alatt bizonyos módon személyre szabja emlékezetünk. Ám mint az előző esetben, úgy vélem itt is inkább gazdagodásunkra szolgál ez a jelenség. Egy édesanya és egy édesapa máshogyan emlékszik gyermekük születésének napjára, és ez így van jól! Ahelyett, hogy azon vitatkoznának, 25 vagy 26 fokot mutatott aznap a hőmérő, micsoda ajándék, hogy megoszthatják egymással életüknek ezt a meghatározó emlékét – gazdagodva a másik nézőpontjával, meglátásaival, érzéseivel. Így lesz két közös emlékből végül egy teljes történet.

Nem pontos, de fontos!

Bár az emlékeink – objektív értelemben – nem pontosak, attól még nagyon is fontosak. Az osztrák pszichiáter, Alfred Adler (1870-1937) szerint bizonyos gyermekkori emlékeink egész életünket befolyásolják, mintát és alapot adva jövőbeli vágyainkhoz, céljainkhoz és viselkedésünkhöz. Ezek az emlékképek lehetnek apró, elsőre jelentéktelennek tűnő mozzanatok vagy egészen nagy változást hozó életesemények. 

Nem csak a történés maga fontos, hanem az is, hogy milyen lenyomatot hagy bennünk maga után egy-egy esemény. Akinek túlnyomórészt szerető otthont idéző gyermekkori emlékei vannak, nagyobb valószínűséggel tekint bizalomteljesen a jövőbe, hiszen a múltban vele történt események alapján megtanulta, hogy a világ biztonságos hely számára, és baj esetén is van kihez fordulnia. 

Hála Istennek, a korai emlékeink befolyásolhatnak ugyan, de nem szükségszerű, hogy meghatározzanak minket. Az újra-írás egyik módja, hogy Isten jelenlétében újragondoljuk életünk meghatározó múltbeli eseményeit. A gyógyuláshoz vezető úton fontos, hogy Istent ne csak a jelenünkbe és a jövőnkbe, de a múltunkba, emlékeinkbe is beengedjük. Jézusnál megnyugvást és gyógyulást találhatunk fájó emlékeink, traumáink után is, és a Szentlélek segítségével és erejével van lehetőségünk „tiszta lappal kezdeni” és Istennel tovább írni az emlékeink sorát. 

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Mt 11:28. Így, ha a sebhelyek néhol meg is maradnak, már nem a sebeink határoznak meg minket.

Miért kell emlékeznünk?

Láthatjuk, hogy az emlékezetünk néha „csal”, máskor pedig fájó sebeket hozhat elő. Megéri akkor emlékeznünk? Isten válasza egyértelmű IGEN. Miért lehetséges ez?

Isten azt kéri, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk az életünk nagyszerű dolgaira, mert ez hálaadásra és bizalomra késztet bennünket. Emlékezzünk az életünk nehéz és fájdalmas időszakaira is, mert felfedezhetjük benne Isten oltalmát és gyógyítását. Megtapasztalhatjuk a saját tehetetlenségünkben az Ő odaforduló szeretetét. Emlékezzünk a harcainkra – állítsunk emlékoszlopokat, mert erőt meríthetünk ezekre nézve a következő csatákban. 

Isten nem azt kéri, hogy csak a jó dolgokra emlékezzünk. Azt kéri, hogy az Igazságra emlékezzünk, az Ő dimenziójából is lássuk a dolgokat: a saját életünkben és a „nagyobb történetben” is, mert ez felszabadít majd minket a tovább lépésre. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Jn 8:32. Ismerjük meg egyre inkább Jézust, aki maga az Igazság: életében a feltámadás öröme és csodája a kereszthalál emlékével lehet teljessé. 

Éljük meg az emlékeinket: ne aggódjunk, hogy nem pontosak vagy ha nem egyeznek másokéval. Ne ijedjünk meg, ha közöttük kutatva fájdalmas érzésekre is bukkanhatunk. Ne féljünk, hogy a jó emlékek idővel majd elhalványulnak. Szánjunk időt az emlékezésre újra és újra, csodálkozzunk rá, hogy ahogy a múlton tűnődünk, megérthetünk valamit a jelenben, és reménységet kaphatunk a jövőnkre nézve. Emlékezzünk és emlékeink között keressük az Igazságot, keressük Isten elrejtett arcképeit. 

Dósa Hanga

Tartalom megosztása

Kapcsolódó tartalmak

Állandóság és változás

Állandóság és változás

Isten tulajdonságairól a Biblia ritkán beszél, Istenről leginkább tettei kapcsán alkothatunk magunknak képet. Megfigyelhetjük, ahogyan cselekszik, például kiválasztja a félénk természetű Gedeont és hadvezérré teszi. Kiválaszt egy Mária nevű lányt és Fiának az édesanyjává teszi, […]

Tartalom megosztása
Lehetetlen nem hinni

Lehetetlen nem hinni

Az életünk tényleg a hiten alapszik. És most nem a keresztényekre gondolok, hanem a huszonegyedik század bármelyik, találomra kiválasztott emberére. A civilizációnk és különösen a gazdaságunk színtiszta hiten áll. Általában nem vagyunk ennek tudatában, pedig […]

Tartalom megosztása
Szabadság

Szabadság

Képzeljünk egy végtelen óceánt. Majd képzeljük el Riót, a halat, akit kiengednek az óceán közepén. A körülmények tökéletesek, megfelelő hőmérsékletű a víz, van bőven plankton, sőt, itt-ott más halak is úszkálnak. Rió szabad. Most képzeljük […]

Tartalom megosztása