Elszállt…

Elszállt…

Hat héten át „nyitva” volt az ágya. Ő hagyta úgy. Talán bennünket akart vigasztalni, biztatni. Kezével és tekintetével végigsimította, azzal a finomsággal, amellyel az elszunnyadó gyermeket takarja be édesanyja, vagy a kiszakajtott kenyeret simítják végig a ráhintett liszttel. Sejthette, érezte talán, hogy a sokadik kórházi útja után ez most az utolsó lesz?

Indulás előtti imánkban azt kértük az Úrtól, hogy legyen velünk utunkban, melynek Ő ismeri a célját és a végét, s erősítsen meg a hitben és a szeretetben. 

Naponta találkoztunk vele az Onkológián, de a mindennapos tekintet előtt is szívszorító volt az a testi leépülés, mely erre a kórra jellemző. Ám ő jó beteg volt. Aggódott szobatársaiért, akik nála sokkal fiatalabbként (ketten) ott fejezték be útjukat, naponta imádkozott beteg lelkipásztoráért, s a családtagokért. Utolsó napig igyekezett könnyebbé tenni a nővéri munkát- magával kapcsolatban. S amikor egyre erősebb lett fuldokló zihálása, Ady Endre szavaival „Tüdőjének, mint a rossz sípnak, /
Meg-megcsuszik lélegző hangja.”
bocsánatkérőn nézett szét a kórteremben, a zavarásáért. Kis rádióján csak a vallásos perceket hallgatta, magnetofonján az előző istentiszteletek felvételeit.  Amíg kezét fel tudta emelni, a Biblia és Békehírnök volt minden olvasmánya. Csak testben épült le!

Elöljárósági értekezlet közben kaptam az értesítést: ha még életben akarom látni, azonnal menjek. Utánam szóltak elöljáró társaim, hogy imádkoznak értünk. Fátyolos volt előttem az út, s biztosan sok szabálytalanságot is elkövettem közben. Az volt bennem, hogy rákiáltok: Ne hagyjon el bennünket! De amikor megláttam, hogy már „útban van”, csak annyit tudtam mondani: Mama! Az egész elöljáróság azért imádkozik, hogy legyen ereje és hite az utolsó percekben is. Még egyszer mindent nagyon köszönünk…

Hall engem, Mama? Félig felnyíltak szemhéjai, s üvegesedő tekintete „igent” jelzett.

Ő többet fogta a mi kezünket, mint mi az övét. Simogató szeretetét kórházi ágyán próbáltuk pótolni. Nem lehetett! Edgar Allan Poe így sóhajt:  „Óh, az emlék hogy szíven ver…”

Azóta különös szeretettel összeraktuk ruháit, öreges, megbecsült kis értékeit. Kiakasztott régi fényképein, könyvein simogatva töröljük a port. Az angyaloknak – ugye – nincs koruk? Tovább élnek más dimenzióban! Elszállnak közülünk, s ez azért fáj, mert édesanyák, feleségek, munkatársak, imatársak, melegszívű emberek is voltak – egy személyben.

Feleségem édesanyja, özv. Mátyus Imréné éppen 25 éve: elszállt.

U. Kovács Arthur

Tartalom megosztása

Kapcsolódó tartalmak

Hála

Hála

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5:16-18) A fenti igevers sok fejtörést okozott hosszú ideig. Mindenért hálát adni, ez nem túlzás egy […]

Tartalom megosztása
Tudom, az Úrnak terve van velem

Tudom, az Úrnak terve van velem

A mostani bemerítkezők közül az én élettörténetem a leghosszabb, és bár ebből nem következik, de megtérésem története is igencsak hosszúra nyúlt. Olyan hosszúra, hogy itt csak néhány pillanatképet tudok felidézni, de gondolatban összekötve ezeket, kirajzolódik […]

Tartalom megosztása
Nyitott szívvel várom Őt

Nyitott szívvel várom Őt

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ott lehetek, ahol vagyok! Keresztény családban, igazi wessis gyerekként nőttem fel. Vasárnapi iskolában megtanultam az igeverseket, bibliai történeteket, és sosem volt kérdés bennem Isten létezése. Ezt mondták a szüleim és […]

Tartalom megosztása