Tanulás

Tanulás

A hívő ember kétszeres kísértése

Soha nem volt annyi lehetőség a tanulásra, mint manapság. Ennek ellenére úgy érzékelem, hogy korszellemünk egyik meghatározó vonása a tudás fokozatos értékvesztése az élményekkel szemben. Végül is nem csoda, hiszen minden reklám arra buzdít, hogy élvezni kell az életet, és egyre kevesebben ismerik Salamon tanácsát, hogy a bölcs gyarapítja a tudását (Péld 1:5). De ez fáradtsággal jár, és a mai ember inkább választja a kellemes időtöltést. Ezzel sem lenne baj, hiszen Isten nem verítékezésre teremtett minket, csak megadta a kereteit és a ritmusát a munkának, tanulásnak és pihenésnek, élvezeteknek és életünk ebben a ritmusban tud leginkább kiteljesedni. Ma azonban körülvesz minket a „boldog tudatlanság” állapotának tengere. Ki ne találkozott volna egy áruházban olyan eladóval, aki alapvető dolgokat nem tudott a rábízott termékekről? Vagy egy olyan szerelővel, aki még meg is magyarázza, hogy amit elrontott, az nekünk miért jó? Igazából senki nem mondja, hogy a tanulás vagy a tudás rossz lenne, egyszerűen csak nem marad rá idő az annyi sok más „fontos” dolog mellett. Ezek után miért is csodálkozunk, hogy lassan, de biztosan a szemünk előtt süllyed sok-sok szakma színvonala?

Nem kellene a hívőknek élen járni abban, hogy a Krisztus követéséhez hozzá tartozik az is, hogy a szakmánk minden csínját-bínját megtanuljuk, és ezzel a gazdag tudással forgolódjunk a világban? Mert a keresztyén ember nem a főnökeinek dolgozik, hanem végső soron Istennek (Kol 3:23). Nagyon hálás vagyok, hogy sok olyan hívő embert ismerek, akik jó példák ebben. De azért lássuk be, nagy kísértés az, hogy nem tanuljuk meg, amit kellene, vagy nem fejlődünk tovább úgy, ahogy lehetne. És talán észre sem vesszük, hogy ez éppen most történik velünk…

A tanulás elhanyagolása úgy tűnik, az ördögnek elég fontos, hiszen célja elérése érdekében be tud vetni még egy olyan kísértést is, ami csak a hívőket érinti. Annyi mindent kapunk ajándékba
Istentől! Ilyen a kegyelem, amiért semmit sem kell tennünk, csak elfogadnunk. Aztán ott vannak a kegyelmi ajándékok. Nagy dolgok. Sokszor még látványosak is. Nem a mi érdemünk, mert Isten tetszése szerint osztogatja. Ezekért nem kell megküzdeni és kitartással dolgozni. A korszellem nyomása mellett a hívő ember számára kettős erejű lehet az a kísértés, hogy nem kell a tanulás terhét felvállalni, mert „majd Isten gondoskodik”. És imádkozunk azért, hogy azt az egy tételt húzzuk, amit megtanultunk… Vagy ahelyett, hogy megtanuljunk valamit, imádkozunk azért, hogy a főnök előtt ki ne derüljön ki, hogy nem értünk hozzá. Nagy csapda ez. 

Valóban, Isten a legnagyobbat, az örökéletet ajándékba adta. De van, amikért keményen meg kell küzdeni, és ilyen a tanulás is az iskolapadban vagy a munkahelyen, aztán még inkább a nagybetűs ÉLETben. Vannak dolgok, amiket tanulnunk kell, mert Isten úgy látta jónak, hogy azokat ne adja ajándékba. Például Jézus Krisztus azt mondta, hogy 

„Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd
vagyok és alázatos szívű…” (Mt 11:29)
 

Az Isten szerint való szelídség és alázat nem a született temperamentumunk része, hanem olyan tulajdonság, amit sok-sok gyakorlással, önértékelő elcsendesedéssel lehet megtanulni. 

Egy másik élethosszig tartó tanulnivaló Jakab leveléből: 

„Tanuljátok meg tehát, szeretett
testvéreim: legyen minden ember gyors
a hallásra, késedelmes a szólásra,
késedelmes a haragra…” (Jak 1:19) 

Ha ezeket tantárgyaknak tekintenénk pl. „Szelídség”, „Gyors hallás”, „Késedelmes szólás és harag” óra. Vajon ezekben ki, hányadik osztályba jár? És végül egy igazi felső tagozatos tantárgy: 

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit
jelent ez: „Irgalmasságot akarok,
és nem áldozatot.” (Mt 9:13). 

Hát, ez már nem is megy emberi erővel… Igazából az előbbiek sem. Akkor hogyan lehet ezeket „tanulni”? Jézus korában a pedagógus a diákja mellé szegődött, és menet közben tanította. Keressünk olyan embereket, akiktől úgy gondoljuk, hogy tanulhatunk a fenti „tantárgyakból”, és töltsünk velük időt. Szánjunk mi magunk is időt, hogy elgondolkozzunk ezeken, és kérjük ebben a Szentlélek segítségét, aki nevének megfelelően, mint para-kletosz, mellénk szegődik (már itt is van), és kész arra, hogy megtanítson minket mindarra, amit tudnunk kell (Jn 14:26). Persze nem tudtunk és akaratunk nélkül.

Herjeczki Kornél

Tartalom megosztása

Kapcsolódó tartalmak

Isten küldött egy embert

Isten küldött egy embert

Régóta lenyűgöz Naamán története: a szolgáló egymondatos bizonyságtételétől a pogány arámi, meg az aggályos izráeli királyon át a prófétáig, majd onnan a Jordánba merülésig Isten hány embert megmozgatott egyetlen ember javáért. Ugyanígy tetten érhető kegyelmének […]

Tartalom megosztása
Ő az én Gondviselőm

Ő az én Gondviselőm

„Bajok vettek engem körül…” (Zsolt 40:13-14) Ó, mennyi baj van ezen a világon! Amikor e sorokat írom (2009 áprilisában), rám még inkább csak a „körül” szó vonatkozik a címből. Eltörpülnek ugyanis saját bajaim családom, rokonságom, […]

Tartalom megosztása
A Heidelbergi káté a gondviselésről

A Heidelbergi káté a gondviselésről

Életem néhány alapvető gondolatát a Heidelbergi káté határozta meg. A gondviselés kapcsán két kérdés jutott eszembe belőle. I. – Mi az isteni gondviselés? A gondviselés Isten mindenható és mindenütt jelenlévő ereje, amellyel a mennyet és […]

Tartalom megosztása