Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! (Zsolt 46:10)
A múlt heti – rendkívüli – gyülekezeti hírlevelünk utolsó gondolata ez volt: „Imádkozzunk azért is, hogy ezt a helyzetet valami módon Isten használja fel arra, hogy az emberek hozzá közeledjenek!”
Az elmúlt napokban – élménynek csak bizonyos szempontból nevezhető – sok(k) élethelyzetbe kerültem:
Kilenc napot töltöttünk Izráelben, átélve sok bibliai valóságot. Alig több mint három óra alatt ott termettünk, ahol a Tanítványok jártak, tanultak; ahol Jézus csodákat tett, tanított, megváltott…
Hazaérve egy teljesen új helyzetbe csöppentünk, gyorsan és drasztikusan változó életvitelhez kellett alkalmazkodnunk, újra és újra, naponta, óránként.
Második otthonomban, családomnak tekintett, több mint 130 éves gyülekezetemben talán fennállása óta nem volt még ilyen vasárnap – nem volt közösségi alkalom. Lehetséges ez? Ez most akkor a történelem? Alig vártuk, hogy hazaérkezve megöleljük szeretteinket, unokáinkat. A repülőtérről hazafelé útba ejtettük 94 éves anyósomat és sógornőmet, aki az édesanyját védelmező, gondoskodó testbeszéddel jelezte, hogy ne menjünk be, ne adjunk ölelést, tartsunk három lépést, azt is a lakáson kívül. Aztán az önkéntes karantént vállalva, később jött a még fájóbb rádöbbenés: unokáinkat is csak a telefon vagy a laptop képernyőjén láthatjuk, hallhatjuk. Hol van a gyülekezet, a testvérek? Nem élhetjük meg a megszokott módon a szeretetet, az együtt létet Isten előtt.
Ezek nagyon elgondolkodtattak. Miért van ez? Istennek mi a célja ezzel? És bevillant egy názáreti kép – no nem a bibliából – hanem az utunkról. Beszélgettünk egy ebédnél arról, hogy milyen hatással lehet a koronavírus megjelenésének a világra: a gazdaságra, a kultúrára, a kapcsolatokra és a mobilitásra. És elhangzott egy félmondat: „…nem is baj, ha ez a gazdaság, ez a világ egy kicsit lenyugszik, ha egy kicsit megállunk a nagy röpködések között.” Most, erre visszaemlékezve, még jobban helyeselek mint akkor ott az asztalnál…
Mit tehetünk mi hívők, testvérek, akkor, amikor nem találkozhatunk? Hogyan élhetjük meg azt, hogy „arról ismernek meg Benneteket, hogy szeretitek egymást”? Mit mulasztottunk el eddig?
Megvizsgálva életemet, talán Jézus is így érezhetett sokszor. Szeretett volna benézni hozzám, hozzánk, de én, mi, egyértelmű „testbeszéddel” jeleztük, hogy most ne gyere be, ne ölelj meg! Ne gyere túl közel! Vajon Ő is ilyen szomorú volt? Neki is úgy hiányzunk, mint nekünk az unokáink?
De a mindenható még mindig kegyelmes: megengedi ezt a vírust, ami bekényszerít a csigaházunkba, vissza kell húzódnunk a magányba. Elzár a kikapcsolódás, a szórakozás, a „fenntartható” fejlődésen való lázas és kötelező munkálkodás lehetőségeitől. És egyre inkább rá kell döbbennünk, hogy ezek helyett sokkal értékesebbet akar nekünk adni. Ő itt van velünk, mellettünk. Gondolkodjunk el, lépjünk közelebb Hozzá! Keressük Őt!
Adjunk hálát, hogy Ő áldásokat, védelmet ad és nincs okunk a félelemre, az aggódásra!
Kondor Attila
