Október végén Tapolyai Emőke klinikai pszichológus volt gyülekezetünk vendége. Gyászolóknak szóló előadásban sokan kaphattak segítséget ahhoz, hogy megértsék, mi zajlik a lélekben gyász idején. A hitvalló keresztényeket különösen sok kérdéssel szembesíti ez a sokszor elhallgatott, meg nem értett, beszélgetéseinkben gyakran tabutémának számító állapot, folyamat.
Isten együtt érez velünk a gyászban, ahogy Jézus is sírt Lázár sírja mellett. Neki is fáj, ami nekünk fáj. Nem így tervezte az életünket. Segít elhordozni a veszteséget, újrakezdeni-folytatni az életet.
Hívőként tudjuk és valljuk ezt, mégis közös tapasztalatunk, hogy sokszor mi sem tudjuk, hogyan kezeljük saját gyászunkat, de mások gyászát sem – az ilyenkor érzett a kaotikus érzelemtömeg háttérbe szoríthatja minden hitbéli bizonyosságunkat is. Olyan kérdéseket is megfogalmazunk, amelyekre egyébként ismerjük a választ.
Mit tehetünk? Tapolyai Emőke úgy látja, gyászolóként nem csak egy személyt, hanem történelmet, jövőképet is siratunk. Nem kell erősnek lenni ilyenkor. Ha erősek vagyunk, csak elfojtjuk magunkban az érzéseket. Merjük őszintén magunkhoz engedni a fájdalmat, kimondani, kisírni, kiírni! Merjünk emlékezni is! Ki kell adni magunkból azt, ami megsebzett. Ha szembe nézünk a fájdalommal, az azt is jelenti, hogy megbékélünk a fájdalommal.
Ha pedig gyászolókhoz fordulunk, tapasztaljuk, néha legjobb szándékunk ellenére is sebeket okozunk. Ennek ellenére ne kerüljük el őket. Ha gyászolóval találkozunk, az a legfontosabb, hogy éreztessük, nincs egyedül, vele vagyunk a fájdalomban. Tudjuk, és ő is tudja, meg kell tanulnunk újra élni, elfogadni a támogatást, új barátságokat keresni, új kapcsolódásokat kialakítani.
Ne féljünk mellettük lenni akkor sem, amikor még nem jött el mindezek ideje, hogy ott lehessünk, amikor elérkezik.
