Képzeljünk egy végtelen óceánt. Majd képzeljük el Riót, a halat, akit kiengednek az óceán közepén. A körülmények tökéletesek, megfelelő hőmérsékletű a víz, van bőven plankton, sőt, itt-ott más halak is úszkálnak. Rió szabad. Most képzeljük el, hogy mi vagyunk Rió. Érezzük a sós víz ízét, a hullámok erejét, és átölel a végtelen. Talán, hagyjuk, hogy vigyenek a hullámok? De akkor az inkább sodródás lenne, mint szabadság. Ha viszont keményen úszunk valami elképzelt atoll felé az árral mit sem törődve, akkor az harc lenne, küzdelem önmagunkkal és az elemekkel. Ezt sem mondanánk szabadságnak. Mintha szabadság nem léteznék. Mint a hegyére állított ceruza, vagy céltalanságba dől, vagy harcba, vagy ezer más hasonló dologba. Aztán ugyanígy a boldogság. Nem éreznénk valami megmagyarázhatatlan ürességet, amikor felfeküdnénk a hullámokra: hadd vigyenek bárhová. És nem éreznénk egy másik ürességet akkor, amikor kitartó és hosszú és keserves küzdelem után célba érve körülnézünk? Hogy ennyi az egész? Hogy ez a legjobb, legigazibb, legkielégítőbb? Szabadság és boldogság. Nehéz ez. Akkor is amikor van, akkor is amikor nincs.
Elekes József
