A húsvéti ünnepkör napjai elválaszthatatlanok egymástól: Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvét. Felkészülés az áldozathozatalra, maga az áldozathozatal, a végtelen magány, a kirobbanó öröm.
A 21. századi ember meggondolja az áldozathozatalt. A könnyebb út irányába indul el, akár a mindennapi életében, akár a lelki életére tekintve. Áldozatot hozni pedig nem szívesen hoz, hiszen arra van kondicionálva, hogy neki magának mi jár az élettől. Erről szólnak a reklámok, a test minden pillanatban való tökéletes kiszolgálásáról.
Áldozat nélkül pedig nincs megváltás. Az Úr Jézus tisztában volt ezzel.
Mi nem tudunk megváltást adni, hiszen emberek vagyunk, de követhetjük az Urat az áldozathozatal terén.
Idő
A legdrágább kincsünk, hiszen véges az életutunk. Adjunk belőle a legközelebb lévőknek, a szüleinknek, gyermekeinknek, jusson belőle a barátainknak, szomszédjainknak, munkatársainknak. Menjünk el velük arra a bizonyos második mérföldre, ami már szeretetből van, nem kötelességből.
Legyen több idő magára Istenre- az igéjének a tanulmányozására, a hétköznapi és vasárnapi Vele való találkozásra, engedni, hogy szentté tegyen, betöltsön és beszéljen velünk. Jelenlétében lenni, nem futva, hanem időt pazarolva, időn kívül keveredve, átütő élményként.
Áldozatot hozni az tud, aki tudja, hogy értékes dolog van a birtokában és azt hajlandó megosztani. Így mindannyiunknak mást és mást jelent ez a fogalom. Van, akinek az anyagi formája, van, akinek a kétkezi segítség, a beteglátogatás, a főzés, a takarítás, a munkahelyen végzett minőségi munka, megannyi formája van az adásnak. Az emberi természet ilyenkor egyesül az istenivel. Krisztust fogadjuk be és adjuk tovább. Tehetünk ennél többet?
A végtelen magány
Hallgatnak a harangok, csend ül a mindenségen, Nagyszombat van. Úgy tűnik, hogy a Rossz győzött. Átéljük a magány, az elveszettség, a reménytelenség állapotát, a halálos ágyon fekvés kilátástalanságát, itt senki sem tud segíteni. Talán ettől félünk a leginkább: a csöndtől. Olyan kevés helyen van csönd. A plázákban, éttermekben mindig szól a zene, a munkahelyeken a rádió, amikben a műsorvezetők hosszú órákon keresztül beszélnek úgy, hogy nem mondanak semmit. A telefont nem engedjük ki a kezünkből és mohón nézzük a híreket, az üzeneteket, a játékokat, bármit, csak csináljunk valamit, és ne legyen csend körülöttünk.
A csendben szembejönnek a félelmeink. A Biblia szinte legtöbbször a félelmeinkkel kapcsolatban szól: Ne félj. Az enyém vagy, ne rettegj.
Még akkor sem, ha látszólag semmi remény nincs, Jézus Krisztus a sírban fekszik, összetörve és megkínozva? Akkor sem, ha át kell menni a halál völgyén?
Húsvét
A hajnal első fénye, ahogy átszakítja az égbolt sötétjét oly kicsiny és mégis tudjuk, hogy immár nincs esélye az éjszakának, hamarosan a Világosság lesz az úr, és a sötétség szétoszlik.
Öröm
Az öröm milyen fontos volt mindig is a keresztények életében!
Feltámadt az Úr! Bizonnyal feltámadt! Van reménységünk és örök életünk! Van távlata az életünknek és nem a halálos ágyunkig tart! Halálon túlmutató céljaink lehetnek, nekünk, véges, testi lényeknek. Mennyire más a perspektíva innen. Olyan Urunk van, aki legyőzte a halált, megnyerte számunkra a háborút. Nem kell többé félnünk.
Húsvét tavasszal van, ami külön kincs, hiszen a szavakkal elmondhatatlant kifejezik a kertünkben az élettelennek tűnő fák ágain kipattanó rügyek, a zöldnek az árnyalatai, mellette a repce mellbevágó sárgája a gyümölcsfák rózsaszín, fehér virágai, mind azt zengik: Az Élet győzött, mindig a Jó győz, ünnepelj világ!
Mikes Balázs
