Az egyik történet, amit szeretnék elmesélni, kezdő tanár koromban történt.
Nagy lelkesedéssel próbáltam a kilencedikes osztályomban felkelteni a gyerekek érdeklődését a matematika iránt. Egy- két hónap után úgy éreztem, hogy sikerült is majdnem minden diákot megnyernem annak, hogy legalább azt elhiggyék, hogy a matek nem megérthetetlen, sőt, érdekes, szerethető óra is lehet. De csak majdnem! Volt az osztályban egy lány (nevezzük Erzsinek), akivel nem boldogultam sehogy. Sorra írta az egyes dolgozatokat, nem volt hajlandó órán bekapcsolódni semmi tevékenységbe, ráadásul dühítően feltűnő módon igyekezett ellenállni minden igyekezetemnek, hogy valamit megértsen a matek rejtelmeiből. Végül feladtam a harcot, úgy döntöttem, hogy ez a lány egyszerűen buta, úgyis mindenből meg fog bukni.
Fél év múlva rendezték az iskolai szavalóversenyt. Nagy meglepetésemre Erzsi is benevezett. Még nagyobb volt a meglepetésem, mikor megtudtam, hogy az iskolai versenyt megnyerte, ő jutott tovább a budapesti fordulóba. Erre már el tudtam menni, hogy meghallgassam. Már nem emlékszem, hogy mit szavalt, csak arra, hogy nem egyedül voltam a teremben, akinek folytak a könnyei. Végül megnyerte az országos versenyt! Az az Erzsi, akit én elkönyveltem butának…! Ez volt az első, amit megtanultam: Hogy én csak egy oldalról látom a gyerekeket, és nincs olyan, aki semmiben se lenne jó! Sőt, azóta nem mondom egy gyerekre se, hogy buta, ha mondjuk matekból nem olyan tehetséges, hiszen annyi más érték, kincs van mindegyikükben.
Egy másik gyerekről is szeretnék elmondani valamit, amit én tanultam. Már nagylány, tizenegyedikes volt, az osztályban az egyik legjobb matekos. Órákon sokszor a többiek előtt járt, láttam, hogy érti, szereti a matekot, De soha nem írt házi feladatot, gyakran nem volt füzete, nem volt könyve, és semmit nem csinált meg, amit otthon kellett volna elvégezni. Nem érdekelte sem az ígéret, sem a büntetés. Végül elpanaszoltam az osztályfőnökének, hogy milyen lusta, milyen kár, hogy így nem fogja soha azt elérni, amire pedig tehetsége lenne! Akkor az osztályfőnöke elmondta, hogy ez a gyerek úgy megy haza, hogy otthon az anyját mindig más férfival találja; vagy beengedi, vagy máshol kell helyet keresnie, ahol aludhat; és leginkább ő gondoskodik ilyenkor a két kisebb féltestvéréről is. Elcsendesedtem…
Milyen könnyen alkotunk véleményt a másikról anélkül, hogy tudnánk, mi van a háttérben! Azóta próbálok óvatosabb lenni az ítélkezéssel. Talán az lenne a legjobb, ha nem ítélkeznék, hogy ne ítéltessek?
Herjeczki Anna
