Tudása a szívéből fakad…

Tudása a szívéből fakad…

Napjainkban fokozottan látóterünkbe kerülnek a munkájukat hivatásszerűen, önzetlenül végző orvosok. Én most egy olyan nagyszerű emberről írok le néhány gondolatot, aki nemcsak az orvosi pályámra, de az egész életemre is meghatározó volt.

1977-ben szívemben szilárd elhatározással – hogy jó orvos leszek – kezdtem meg a munkát egy főváros közeli kórházban. Isten különös gondoskodásának tartom, hogy egy olyan kiváló vezető orvos osztályára kerültem, akinek a munkáját a szakmai alázat, az igényesség, és az emberek szeretete, tisztelete hatotta át. Hosszú pályafutása alatt sok beteget meggyógyított és több fiatal orvost készített fel szakvizsgára, bocsátott útjára, és még ma – nyolcvanon felül – is dolgozik.

Amit én az ott töltött idő alatt láttam főorvos úr munkájában, az találkozott az én orvosi hivatásról alkotott elképzelésemmel, sőt messze túlhaladta. A szakmai igényességét mutatta, hogy egy-egy komplikált esetnél elővette az angol nyelvű szakkönyveket és minket is bevonva megoldást keresett. Hangsúlyozta a beteggel először találkozó orvos felelősségét, a kórtörténet pontos felvételét, a kivizsgálási és a terápiás terv felállításának fontosságát. A szükséges beavatkozásokat azonnal elvégezte, nem halogatta azokat. Az emberi kapcsolattartása is példaértékű volt. A „keményfejű” bányászokkal is megtalálta a megfelelő, udvarias hangnemet. A legtöbb beteg nemcsak fizikálisan gyógyult meg, hanem más emberként hagyta el a kórházat, mint ahogy bejött. Odafigyelt az emberekre, meghallgatta őket és mindenkihez volt egy jó szava, vigasztaló, bátorító, vagy dicsérő. Soha senkitől egy fillért sem fogadott el, legfeljebb egy doboz teát, vagy kávét. És ahogy minket, fiatal orvosokat mentorált, az ma is követendő példa. Hagyott önállóan dolgozni bennünket, kikérte a véleményünket és az útbaigazítása soha nem volt bántó, vagy lekezelő, inkább szárnyakat adott. Felkeltette az érdeklődésünket a kóroki tényezők feltárásához, és a terápiás lehetőségek kereséséhez, kiválasztásához. Az osztályos nagyvizitek a „tanítva-tanulás” magasiskolái voltak, ahol megízlelhettük a szabad asszociációk és az improvizálás légkörét a kölcsönös tisztelet jegyében. Ennek híre ment, és a medicina más szakterületein dolgozó fiatal orvosok is szívesen látogatták ezeket az alkalmakat.

Négy évig dolgoztam ennek a nagyszerű embernek az osztályán. Ez idő alatt a munkahelyemen Istenről nem esett szó. A pályázati adatlapomon a világnézete rovatban az idealista négyzetet jelöltem be, és nem titkoltam, hogy látogatom a helyi gyülekezet istentiszteleteit. Főorvos úr egyszer osztott meg velem egy telefonbeszélgetést, miszerint a pártbizottság ajánlja, hogy lépjek be a soraiba. Mondtam, hogy nincs szándékomban. Ezzel ezt az ügyet lezártnak tekinthettem. Amikor négy év után eljött az elköszönés ideje – férjhez mentem, és Budapestre költöztem – a főnököm keresett, és talált nekem állást a Józsefvárosban. Ez olyan jó választás volt, hogy 38 éve ott dolgozom, 21 évig vezetőként. Örömmel végzem a munkámat, minden nap érzem, hogy a helyemen vagyok. A tanító mesteremmel nem szakadt meg a kapcsolatom. Ha egy-egy konferencián közös témában tartottunk előadást, mindig kölcsönösen nagyon büszkék voltunk egymásra. Így visszatekintve is elmondhatom, hogy úgy emberség tekintetében, mint a gyógyításban, a rezidensek tanításában is a mesteremtől tanult értékrendet igyekszem képviselni; a szakma iránti alázatot, az emberek, köztük a beteg emberek szeretetét, tiszteletét. Hivatásomat én is szolgálatnak tekintem.

Mostanában néha megkeressük egymást telefonon, de beszélgetéseink során már nemcsak a szakmáról esik szó. Amikor visszatekintünk az eltelt évekre, hálásak vagyunk a Teremtő gondoskodó szeretetéért, és kezébe tesszük le sorsunk alakulását, mert ott jó helyen van. Ennek a nagyszerű orvosnak a tudása a szívéből fakad, melyet önzetlenül az emberek gyógyításának szolgálatába állított, hitét a cselekedetein keresztül mutatta meg. Isten a testi és lelki betegek gyógyításra, az emberek vigasztalására küldte, és példája az én életemre nézve meghatározó lett. Hálás vagyok érte és Isten áldását kérem minden napjára.

Dr. Simola Margit

Tartalom megosztása

Kapcsolódó tartalmak

Felfoghatatlan szeretet

Felfoghatatlan szeretet

Szerettem élni, a szó világi értelmében. Minden nagyobb nehézség ellenére, amiből nekem is kijutott az életben, meg voltam róla győződve, hogy annyira érdemes ember vagyok, hogy a sok élmény és izgalom, a nyaralások, a lógások, […]

Tartalom megosztása
Út a megtérésemhez

Út a megtérésemhez

23 évem alatt még sosem éreztem ekkora szükségét Jézusnak az életemben, a közeledni vágyó akaratomat, a bibliai tanításoknak a fontosságát, mint most. Nem volt részem keresztény nevelésben, a családból senki sem volt – nagymamámon kívül […]

Tartalom megosztása
Imában átadtam…

Imában átadtam…

Megtérésem nem friss történet, már három és fél éve, 2017. szeptember 9-én, éppen a névnapomon volt. Édesapám, Réz Ádám 16 éve tért meg, anyukám meg 10 évvel ezelőtt. Fiatal koromban jó neveltetést kaptam, tudtam, hogy […]

Tartalom megosztása