Keresztény családban nevelkedtem, mint itt a gyülekezetben sokan mások, amióta az eszemet tudom saját közösségünk gyülekezetébe jártunk. Rendszeresen jártam vasárnaponként istentiszteletre, de egy idő után úgy éreztem, hogy csak megszokásból vagyok ott. Azt vettem észre, hogy sokszor nem maradt meg az aznapi tanítás a fejemben, még másnapra sem. Hét közben is jártam a gyülekezetünk egyik vezetőjéhez bibliaórára, de nagyon sokszor zárt kapukat talált nálam az aznapi üzenet. Valamiért mindig máson járt az eszem.
Ilyen lelkülettel kerültem fel 20 évesen a fővárosba, egyetemre, ahol az első pár félévben élveztem azt, hogy nem kell korán kelnem a vasárnapi istentisztelet miatt. Így telt el csaknem másfél év, amikor a vírushelyzet miatt hazakerültem, és otthon tartottuk az istentiszteleteket. Ekkor jöttem rá, hogy nemcsak a testi, hanem a hitünk egészségének megóvása is nagyon fontos. Ám ahogy visszakerültem Budapestre, ismét más felé fordítottam a figyelmemet, ismét elmaradoztak a vasárnapi alkalmak. Oda jutottam, ahonnan elindultam.
Apukám ez idő tájt mindig úgy búcsúzott tőlem, hogy keressek számomra megfelelő gyülekezetet, hiszen a hit ápolása a legfontosabb. Tavaly ősszel üzenete célba talált. Akkor már a visszaúton, a vonaton is e körül jártak a gondolataim. Az albérletbe érve, este is azért imádkoztam, hogy segítsen az Úr nekem gyülekezetet találni, ahol újra egy közösségben lehetek Vele. Isten hamar választ is adott, egy távoli ismerős, barát által, akinek révén sikerült egy gyülekezetet és ezáltal Istent is jobban megismerni.
Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy az elmúlt években nem mondott le rólam, hiába fordultam el tőle, mindig adott lehetőséget a javításra. Ezért is tudom, hogy ez még csak a kezdet, eddigieknél is sokkal jobbat tervez számomra.
Pető János
