A 94. zsoltár 17-19 versei sokat jelentenek nekem, és úgy gondolom, mindenkinek bátorító igék lehetnek. Kétféle fordításban is olvasva, mert a különböző szóhasználat számomra gazdagítja, árnyalja az üzenetet:
Ha az ÚR nem lett volna segítségemre, már-már ott lakozna lelkem
a csöndességben.
Mikor azt mondtam, hogy lábam
kicsúszik alólam, kegyelmed, URam, megtámasztott engem.
Mikor megsokasodik bennem
az aggódás, vigasztalásod megvidámítja lelkemet. (KG)
Ha az Úr nem segített volna rajtam,
én már a csend honában laknék.
Mikor azt gondoltam, hogy roskad
a lábam, szereteted, Uram,
támogatott engem.
Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet. (RÚF)
Nem tudom, kinek milyen időszaka van éppen, miért hálás, mivel küzd, milyen volt az elmúlt időszak. Kívánom, hogy mindenki csupa áldást és örömöt éljen meg az életében! De, sajnos ez azért nem mindig van így. Mindannyian éltük és élünk meg nehézségeket, és azokban Isten támogatását. Azt hiszem, ezek az Igék mindannyiunk tapasztalatai. Keresztényként nagyon jól megtanultuk, hogy ilyenkor is Istenben kell bízni, hogy nem szabad aggódni. Rengeteg bizonyságtételt hallani arról, hogy valakik hogyan kerültek közelebb az Úrhoz, hogyan erősödött meg a hitük a próbák közben. Arról kevesebbet beszélünk, hogy bennük lenni azért nem olyan mókás. A problémák, főleg, ha személyesen vagy nagyon közelről érintenek, összezavarhatják a tisztánlátásunkat. Megingathatják a hitünket, elkeseredésbe taszíthatnak. Régebben azt gondoltam, hogy mivel Isten jó hozzánk, előbb-utóbb minden bajból kiment, mindent jóra fordít. De ha nem dugjuk a fejünket a homokba, láthatunk sok példát arra is, hogy igazságtalan, fájdalmas dolgok is megtörténnek. Néha velünk is, néha meg az fáj, hogy másokkal… És nem mindig azt látjuk, hogy jóra fordulna minden.
Ez a zsoltár is kegyetlen és igazságtalan helyzetben keletkezett, és erőteljes fohász Isten igazságszolgáltatásáért a gonoszsággal szemben. Az író nem látja még a szabadulást, a gonoszság tombol, de ez a három Ige arra utal, hogy mi az, amire biztosan számíthatunk a nehéz helyzetekben is: Isten segítségére, szeretetének támogatására, és vigasztalására. Ma is sok gonoszságot látunk a világban, ami tehetetlen aggodalommal tölthet el bennünket. De a szűkebb környezetünkben is vagy saját életünk számtalan területén lehetünk bizonytalanságban vagy problémák között.
Én többször is átéltem olyan helyzetet az életemben, (például fizikai fájdalom esetén) amikor hiába tudtam, hogy most ez egy próba, és most igazán kell imádkozni és az Úrba kapaszkodni, bevallom, hogy minden erőmet felemésztette az, hogy próbáltam valahogy túlélni. És mégis elmondhatom, hogy Úr segítségemre volt, segített rajtam. Még ha az adott helyzetben nem is tudtam magamért tenni semmit, nem tudtam még csak Hozzá fordulni sem, Ő mellettem volt, átvitt azon a helyzeten.
A 18. versben a kétféle fordítás számomra két különböző nézőpontot adott:
1. lábam kicsúszik alólam – vagyis elveszítem a stabilitásom.
• Ezt akkor szoktam érezni, amikor egy helyzet fölött elveszítem a kontrollt, olyan szituációba kerülök, amit nem tudok befolyásolni, és csak történnek az események… Ha felelősséget érzünk valami iránt, akkor ez az érzés borzasztóan frusztráló lehet. Ilyenkor nem tudunk mást, mint megtenni azt, amit akkor a legjobbnak érzünk, és rábízni az Úrra a megoldást.
• Akkor is kicsúszhat a lábunk alólunk, amikor például azzal kerülünk szembe, hogy bizonyos meggyőződésünk nem állja meg a helyét, véleményünk vagy gyakorlatunk megkérdőjeleződik. Elveszítjük a stabilitásunk, nem találjuk a kapaszkodóinkat. Ilyenkor kérdés, hogy hagyjuk-e, hogy mérlegre kerüljenek, és Isten kiigazítson, vagy mindenáron a korábbiakba próbálunk kapaszkodni…
• És akkor is elveszíthetjük a stabilitásunkat, amikor találkozunk a saját korlátainkkal, esetleg bűneinkkel, nem teljesen tiszta indítékainkkal. Ezekben is Isten tud igazodási pontot, valódi támaszt, tisztánlátást adni, ha hagyjuk. Megdöbbentő, hogy mennyire könnyen találunk magyarázatot és felmentést magunknak.
2. roskad a lábam
• Amikor elfogynak az erőforrásaim, az utolsó energiámat is feléltem, úgy érzem, hogy nincs erőm folytatni. Rohanó, felpörgetett világunkban könnyen eljuthatunk idáig. Az élet előre haladtával is fogynak a tartalékok. Nem beszélve a különböző betegségekről… A zsoltáros azt mondja, hogy ilyenkor az Úr szeretete támogat. Lehet, hogy fáradt, kétségbe esett vagyok, az Ő szeretete felől nem lehet kétség. Vagyis nem függ az én kétségeimtől sem.
Talán azért is jelentett ez az Ige nekem olyan sokat, mert az elmúlt nagyjából egy évben nagyon megsokasodtak az aggodalmaim. Sok számomra aggasztó dologgal kellett szembenéznem. Többször éreztem azt, hogy igazságtalan és túl nehéz, és nem tudtam, hogyan lehetne elfogadni, vagy merjek-e bízni a változásban… Ezek között van olyan, amiben azóta Isten csodálatos fordulatot adott, de olyan is, aminek még nem látjuk a kifutását. Olykor újra meg újra aggódom, de azt is érzem, hogy Ő nem hagyja el az övéit, ad reményt, vigasztalást, erőt.
Hozzuk az Úr elé a gondjainkat, amikért aggódunk, amiben segítségét kérjük, amiben a vigasztalást vagy útmutatását! Vállaljuk a helyreigazítást, a mérlegre tevést. Az a tapasztalatom, hogy Isten azáltal is vigasztal, ha meg tudjuk osztani egy-egy testvérrel a terhünket. Adjunk hálát a konkrét segítségért, amikor megtapasztalhattuk, és adjunk hálát azért is, hogy az ő szeretete nem a hitünk hőfokától függ! Imádkozzunk a betegekért, megfáradtakért, akiknek éppen a nehézségeik közepette csak túlélni van erejük, akár testi vagy lelki, kapcsolati vagy anyagi problémával küzdenek.
Dósa Iringó
